Szuperhatalom Orbánnak?
Az esetleges tavaszi kormányváltást követő, a balliberális oldalt fenyegető „kultúrsokk” szinte borítékolható: nem lesz könnyű megemészteni, hogy –szó szerint és képletesen – minden magyar város Wass Albertszobrot kap. Kérdés, hogy mihez kezd, egyáltalán mihez kezdhet Orbán Viktor a kezébe kerülő hatalommal.
Magyarországon az 1990-es MDF–SZDSZ-paktum óta erős a miniszterelnöki hatalom: az alkotmány kancellári típusú kormányzást ír elő, vagyis kizárólag akkor váltható le a miniszterelnök, ha a parlamenti többség egyúttal az utódját is megválasztja. A kormányüléseken a szavazás az Orbán-érában szűnt meg, azóta sem állították vissza, és ezzel párhuzamosan csökkent a kormányülések politikai jelentősége. Korábban elvileg testületi döntések születtek, és csak 1998 óta jellemző, hogy a kormányfő „állapítja meg” a határozatot, dönti el a vitát, és a felelősség is az övé.
Az éppen regnáló miniszterelnök habitusán múlik, hogy mekkora beleszólást engedélyez a minisztereinek. Antall József és Boross Péter adott a tárcavezetők szavára, és vitás kérdésekben Horn Gyula is gyakran szavaztatott. Orbán és utódai soha. Gyurcsány Ferenc 2006-ban addig érinthetetlen jogköröket vont el minisztereitől: nála nem a tárcavezetők hagyták jóvá a saját szervezeti és működési szabályzatukat, hanem maga a kormányfő.
Antall, Orbán és Gyurcsány kormányon belüli pozíciója erős volt, míg Horné, de különösen Medgyessy Péteré, hozzájuk képest gyengébb. Bajnai –személyiségéből és kormánya válságkezelő, átmeneti jellegéből adódóan – visszafogottan él a koncentrált hatalommal. Ezzel együtt – nyilván a takarékosság jegyében – a beszerzések központosítása 2006 óta gyakorlat, bizonyos minisztériumi megrendelések kizárólag a Miniszterelnöki Hivatal ellenjegyzésével történhetnek meg. Persze, nemcsak a kormányfő emberi tulajdonságain múlik, mekkora a miniszterelnöki hatalom, hanem múlott sokáig a koalíciós erőviszonyokon is. Horn nem alkatilag volt „gyöngébb”, hanem mert folyamatosan alkudozott az SZDSZ-szel.
Medgyessynél mindkét tényező közrejátszott, Orbán és Gyurcsány esetében valóban inkább a karakter döntött.
Többen úgy vélik, Orbán a francia köztársasági elnökéhez hasonló szupererős pozícióba ül tavasszal. Közjogi értelemben biztosan túlzó az állítás: a francia államfő a parlamentáris rendszerekben megszokottal szemben nem felelős hazája országgyűlésének, nem lehet bizalmatlansági indítvánnyal leváltani (miközben ő sok esetben vétójoggal élhet a parlament döntéseivel szemben).
A „túláradóan prezidenciális” hatalomgyakorlás gátja, hogy a magyar rendszerben számos ellenhatalom korlátozza és/vagy ellenőrzi a kormányt, illetve működik tőle független vagy részben önálló entitásként. A lényegesebbek: az Alkotmánybíróság, az Állami Számvevőszék, a jegybank, a versenyhivatal, az ombudsmanok. Továbbá az ügyészség, amely nyugaton jobbára az igazságügyi tárca alá tartozik, és nálunk is volt próbálkozás behúzni a kormány alá, egyelőre mégis önálló hatalmi ág, miképpen az igazságügyi igazgatást sem a szaktárca, hanem az Országos Igazságszolgáltatási Tanács felügyeli.
Magyarország szinte páratlan abból a szempontból is, hogy a másutt kormányzati (vagyis „feles”) hatáskörbe utalt döntések jelentős részét nálunk kétharmados törvények szabályozzák. Persze, a Fidesz esetleges kétharmados győzelme alkotmányozó jogkörrel ruházná fel a pártot, pontosabban annak frakcióját, és onnantól tényleg sok minden a kormányfői habituson múlna. Egyebek mellett az is, milyen tartalommal tölti (tölteti) újra a kétharmados törvényeket. Amúgy akár csökkentheti is azok számát, bár abszolút többséggel annak nem lenne sok értelme, hiszen csak a rákövetkező kormány mozgásterét növelné, a sajátjáét nem. Sokan attól tartanak, hogy kétharmaddal a háta mögött Orbán felrúgná az 1990 óta működő közjogi rendszert, és amolyan félelnöki rendszert kreálna, amelyben természetesen ő lenne a köztársasági elnök, a jelenleginél szélesebb jogkörrel, például nagyobb vétójoggal. A törvényeket persze ez esetben sem ő hozná, hanem az Országgyűlés, vagyis gyakorlatilag a Fidesz-frakció, így ez a politikai akció nem növelné a hatalmát a 2010–2014 közötti időszakra. Ráadásul azt még egy bármilyen pozícióban lévő „megrészegült” Orbán sem tudná figyelmen kívül hagyni, hogy Magyarország az EU része, és mind a politikai módszerekben, mind a döntések tartalmát illetően követni kénytelen az uniós normákat, szokásokat.
A Fidesz elnöke számára két út kínálkozik. Az egyik a francia elnök által is követett módszer: minél szélesebb körű kiegyezéssel minél szélesebb konszenzust teremteni a reformokhoz. A másik a lengyel Kaczynski fivérek „leszámolásos” módija. Emlékezetes, Varsóban 2004-től a radikális Jog és Igazságosság globalizáció- és multiellenes, valamint úgymond antikommunista, „egészpályás letámadásos” politikát vitt. Ebben lenne megfontolandó veszély Orbánék számára: 2007-ben – a „nagytakarítás” után –megbukott a lengyel kormánypárt, helyét a mérsékeltebb polgári liberálisok vették át.
