Reggel a városi önkormányzat okmányirodájába kellett mennem lakcímbejelentés okán. Ebben eddig semmi borzasztó sincs, hiszen tudjuk, ilyesmit elintézni semmiség, a magyar államigazgatás gyorsan, precízen, fájdalommentesen dolgozik, az ember észre sem veszi, már be is van az új lakcím jelentve. Az építészetileg is jelentősnek nevezhető, modern, tiszta önkormányzati épület kulturált ügyfélterébe lépve, már sorszámhúzás közben kiszúrtam egy igen sötét tekintetű és bőrű alakot, aki fajtájára jellemzően ízléstelen, színes pulóvert viselt, és sandán, fejében minden bizonnyal sötét gondolatokat forgatva tekintgetett a körülötte várakozó tisztes polgárokra.

Hónom alá szorítottam a táskámat, a zsebeimet szorosan a fal mellé állva próbáltam védeni. Kifejezetten örültem, amikor megszólalt a bipbip, ugrott a sorszám a kijelzőn, és a gyanús alak eltűnt végre egy üvegajtó mögött. A félelem légköre engedni kezdett, a polgárok arca kisimult, egy emberként lélegeztek föl, felszabadult beszélgetések kezdődtek, az eddig szorosan falhoz lapulók lazább testtartást vettek föl, a modern műbőrszékeken kuporgók kinyújtóztak. Két perc múlva az én sorszámom is föltűnt a mutatós digitális kijelzőn (mondtam: gyors, precíz, figyelmes) és elindulhattam a fotocellás üvegajtón át az ügyintézők felé.

Az üvegajtón túli folyosó két oldalán ablakok nyílnak, az ablakok mögött ügyintézők szorgoskodnak, az ablakok előtt pedig székek, oda ülhetnek az ügyük intézése végett idefáradt polgárok.

Amint beléptem a folyosóra, újra megpillantottam a rossz arcú cigányt, ott ült az ízléstelen színes pulóverében jobbra az első ablak előtt, biztosan segélyt intézett vagy valami büntetőeljárás alól próbált kibújni. Alig haladtam el mellette, amikor a praktikus nejlontokban tárolt irataim közül kicsúszott a lakcímkártya, és a csillogó műmárvány padlóra esett. Észre sem vettem volna, ha egy éppen odapillantó, figyelmes ügyintéző hölgy nem figyelmeztet, de amire megfordultam, hogy fölvegyem, az előbb még az esettől kábé öt méterre ücsörgő cigány gyerek fölpattant, macskaügyességgel elém ugrott - meg kell hagyni, gyors és látványos mozdulat volt, alighanem szüksége lehet a gyors és észrevétlen mozgásra az éjszakai betöréseknél -, fölvette a kártyát és a kezembe nyomta.

Kösz, mondtam, és alig bírtam leplezni idegességemet, remegett minden porcikám. Gyorsan végiglapogattam
a zsebeimet, megvan-e mindenem, mobil, pénztárca, iratok, oké. Hála istennek, semmi sem tűnt el. Ezt megúsztam.

Kérdés, hogy legközelebb újra ilyen szerencsém lesz-e?