Azután kikapott az olasztól.

Vasárnap késő este érkezett Budapestre, majd egy lassú, mindenütt sokat álló hajnali vonaton zötykölődött Miskolcig. Reggel időben ott volt a kapitányságon, a betörési csoport nyomozójaként nem is hiányozhatott volna az eligazításról. Utána nekiült a papírmunkának, majd az elsőként befejezett iratot odatolta csoportvezető asztalára.

- Zolikám, ez nem jó, állj neki újra - mondta az elöljáró. - Egyébként mi volt Olaszországban?

- Hogy mi volt? - kérdezett vissza Kállai Zoltán. - Azért az aláírásért, amit ilyen nagyvonalúan a kosárba dobott, főnök, Olaszországban sorba álltak az emberek.

Kállai Zoltán a miskolci rendőrség törzszászlósa több nemzetközi szövetségnél is nyilvántartott profi ökölvívó. Négy évvel ezelőtt az olaszországi Grossettóban az IBF bajnoki címéért lépett szorítóba, de nem sikerült legyőznie a bajnokot. 2006. február 24-én viszont tizenkét kemény menetben szerezte meg a horvát Ivica Cukusiccsal szemben az UBC interkontinentális címét. A bajnoki övet a miskolci sportmúzeumnak adományozta, mert úgy gondolta, a vitrinben jobb helye lesz, mint otthon, a nagyszoba falán. A miskolci sportrelikviák között ez az egyetlen profi bajnoki öv, és egyelőre nem nagy a valószínűsége, hogy párja kerül.

Már csak azért sem, mert Kállai Zoltán mérlege sajnos már negatív: tizenegy győzelmével szemben tizenhét vereség sorakozik, hét meccsét döntetlennek adták a pontozók. Ez a 304. helyre elég a "Boxrec" internetes honlap világranglistáján, ahol ebben a súlycsoportban 736 ökölvívót tartanak nyilván. Harminckilenc évesen ez nem lebecsülendő eredmény, a bennfentesek azonban hozzáteszik: ki tudja, mit lehetett volna kihozni a fiúból, ha nem harminchárom évesen lép a profi pályára.

Kállai Zoltán sérülés miatt váltott a labdarúgásról bokszra. Kettős bokatörése, sípcsont- és szárkapocstörése után nyolc hónapig nem léphetett pályára, a bokszklub viszont ott volt a stadionnal szemben. A két sportág egyébként is összefonódott az életében, Sajószentpéteren, ahol nyarait töltötte, a Borsodi Bányász sportközpontjában mindenki vagy focizott, vagy bokszolt. A szakosztályokat látogató gyerekek délután a grundon tartottak tapasztalatcserét.

Amúgy univerzális sportoló-alapanyag volt. Tanárai minden létező versenyre benevezték, legyen szó kézilabdáról, atlétikáról vagy fociról. Egy időben úgy emlegették, mint az ország alighanem legfiatalabban lezuhant vitorlázó pilótáját.

- Tizenhat évesen már egyedül ültem az R-26-os Góbéban - eleveníti fel balesetét - Egyszer berepültem egy tarlótűz fölé. Utóbb kiderült, hogy rendkívüli időjárási jelenség játszódott le éppen, a forró légtömbök robbanásszerűen emelkedtek fel. Nekem egy ilyenbe sikerült belerepülnöm. Mintha rakétát kapcsoltak volna a repülőre: másodpercenként harmincméteres sebességgel száguldottam fölfelé, közben a feleakkora terhelésre tervezett gép szó szerint darabokra szakadt körülöttem. Oldalra néztem, láttam, hogy nincs ott a bal szárny. Ne tűnjön nagyképűségnek, de egy pillanatra sem ijedtem meg. Azaz hogy mégis, hiszen az volt az első gondolatom: mit fognak majd szólni, hogy így tönkretettem a gépet?

Azután ugrott. Pontosabban mondva, átzuhant a plexin amint kikapcsolta az övét, a pilótafülke tetejét már nem volt ideje kinyitni. A mentőernyővel viszont úgy ereszkedett le, ahogy az a nagykönyvben meg volt írva. A baleset körülményeit egy hónapig vizsgálták, a végén megdicsérték, hogy nem veszítette el a fejét. Az MHSZ ejtőernyősei meghívták a csapatba, az első "igazi" ugrásnál viszont (pont) egy vakondtúrásra érkezett, a föld beszakadt alatta, lábában négy különböző csont tört ketté egyetlen mozdulattól. Ezzel mintegy labdarúgó-pályafutása is kettétört a Diósgyőr ifjúsági csapatában.

Középiskola után apja autószerelő műhelyében dolgozott, esténként bokszolt. Nem mondhatni, hogy nagyon izgult egy-egy verseny előtt, a mérkőzések afféle baráti pofonpartiként maradtak meg az emlékei között. Bár idővel komoly érem- és kupagyűjteményt halmozott fel (otthon már a radiátor csövén is érmek lógtak), magyar bajnoki címet nem sikerült szereznie.

Versenyzői pályafutásában épp húszas éveinek elején következett be hosszú vegetálás, mivel abban az időben szűntek meg a nehézipari nagyvállalatok által fenntartott sportközpontok. Az ökölvívás egykori fellegvárai helyén sorvadó klubok maradtak. Végül a fővárosban próbált szerencsét.

A Dózsában beszélték rá, hogy jelentkezzen rendőrnek, mert az biztos állás, és nyugodtan bokszolhat is mellette. Így lett nyomozó. Mikor hazaköltözött Miskolcra, különféle akciócsoportokba osztották be, kihasználva adottságait. Az elfogások ritkán emelték meg az adrenalinszintjét. (Ne tűnjön nagyképűségnek, mondja, de egy átlagember aligha tudna megütni.)

Míg huszonévesen olykor ellógta az alapozást, harminc fölött egyre keményebben kezdett edzeni. Önmagát tesztelve kétszer is végigfutotta a Kinizsi százas teljesítménytúra vonalát. A profik mezőnyébe egy miskolci gála előkészületei közben igazolt át, a szervezők beszélték rá, mondván, mégiscsak többen bejönnek a csarnokba, ha a fellépők között helyi versenyző is van. Ezt jó ötletnek találta. A tizenkét menetes mérkőzések meghatározó élményeivé váltak, azóta is minden alkalmat megragad, hogy szorítóba léphessen. Volt, hogy szerdán hívták fel, be tudna-e ugrani pénteken egy mérkőzésre, persze, megértik, ha nem vállalja. Már miért ne vállalnám? - vonta meg a vállát. Az utóbbi hat évben bokszolt néhány komoly és egy pár kevésbé komoly ellenféllel. Volt, akit KO-val győzött le, és volt, aki őt küldte padlóra.

- Ráléptem egy felütésre - mondja erről -, a következő, amire emlékszem, az volt, hogy a bíró az arcomba hajol, és éppen azt mondja: négy. Azután: öt, hat, hét... Meg voltam sértődve, hogy nem engedi tovább a meccset, hiszen azért jöttem, hogy bokszoljak.

- Kállai Zoltán igazi profi - mondja róla Győry József, az UBC világszervezet alelnöke. - Soha nem azt kérdezi, mennyit kap a meccsért, hanem azt, hány órakor és hol kell jelentkeznie. A ringben tisztességgel odateszi magát, nála nincs alibi. Sokkal többre vihette volna, ha korábban kezdi, és megfelelő kezekbe kerül. Mert az ő példája azt is bebizonyította, hogy egyedül, edző nélkül nem lehet megfelelően felkészülni profi meccsekre.

Az edzéseken viselt pulzusmérő óra szerint Kállai Zoltán százötvenes pulzusszám mellett veszi fel a legkönnyebben a terhelést. Amikor viszont nincs terhelés alatt, majdnem olyan, mint aki alszik.

- A múltkor EKG-vizsgálaton voltam - meséli. - A nővér ránézett a gépre, meglátta, hogy a pulzusom negyven. Kiabálni kezdett, hogy doktornő, jöjjön gyorsan. Mondtam, ne tessék megijedni, nálam ez a normális. Az arcom is csak a harmadik nagy pofon után kezd bemelegedni.