Sípoló kapuk
Talán nem is gondol semmire, egyszerűen csak érez valamit. Furcsa érzések kavarognak ilyenkor. Hiszen minden valószínűség szerint sokuk nem ismerte sem a fiút, akit gyászolni jöttek, sem azt, akit megbomlott elméje ilyen rettenetre kényszerített. Talán csak valami félelem kering bennük, valami megmagyarázhatatlan. Annak félelme, hogy akár ő is lehetett volna, akinek ott és abban a pillanatban nekifeszül a fegyver. Mondják, egy az Egyesült Államokból származó pécsi hallgató, aki hírét vette, hogy egy ámokfutó van az épületben, azonnal szólt a társainak, hogy üljenek a földre. Tudta, mit kell tenni, hallott ő már saját hazájából efféle történeteket, és ezer meg ezer szakértőt nyilatkozni arról, hogy ha éppen nem rád lőnek, akkor hogyan cselekedj. A reflexek beindultak, azonnal cselekedett, a földre ültette társait.
Vajon együtt kell élni ezzel a tudással? Biztos együtt lehet, mert még ez a tudás is befogadható. Mint ahogy nyilván befogadható az is, amikor néhány államban még a boltba is csak fémdetektoros belépőn át lehet bejutni vásárolni. Csakhogy milyen élet lenne az? Akarjuk-e azt az életet, amikor a mindennapi tereket, a boltot, az áruházat, a mozit és az általános iskolát meg az egyetemet a lehető legszigorúbb szabályok uralják, amikor ki kell pakolni mindent a zsebből, aprópénzt, kulcsot, öngyújtót, hogy bejuthassunk bárhová, nehogy sípolni kezdjen a kapu? De az ilyen kapuk még az öv csatjára is jeleznek.
Nincs jelzés. Sosincs jelzés olyankor, amikor jelezni kéne. Hiszen nincs is mit. Mindenki csak egy a tömegből, amelyben aztán annyira egyszerű, annyira könnyű arctalanná válni. A lövéssel sem valakit, valakiket kerestek, minden véletlenszerűen történt. De a véletlenszerűségnek is irtózatosan precíz elemei vannak: valaki, egy arc a tömegből, akinek időről időre elhomályosul az elméje, mint egy robot, fegyvert ragad, lő, mert talán úgy érzi, hogy gúnyosan néznek rá. Jöhet takarítónő, diák, aztán elfut egy másik épületbe, fölhívja a rendőrséget, és a fegyverét maga mellé téve várja őket.
Minden megtörténhet. Ennek a tudásával is együtt kell élni.
Csütörtök este a pécsi hallgatók, a társukat gyászolván, talán elgondolkodtak ezen, talán nem, talán csak éreztek valami furcsát, fölkavarót. Majd elmúlik. Majd megpróbálnak úgy tenni, mintha újra minden rendben volna. Így megy ez. Azért lassan, észrevétlenül az új tudás belénk ivódik, s ha egyszer, megint, véletlenül, mégis megtörténne, leülünk majd a földre. Addig meg azzal nyugtatgatjuk magunkat: nincs sok esélye annak, hogy ez még egyszer, valaha..., hiszen mindez csak pillanatnyi elmezavar.