Tudjátok, mit szerettem a leginkább a demokráciában? Azokat a nyugalmas kora őszi estéket. Amikor langy szellő lengedez a kertben. Nosztalgiával gondolok vissza, milyen jó volt ücsörögni a demokráciában a kerti padon, hallgatni a madarak énekét, a tücskök ciripelését. Egy pohár jóféle vörösbor társaságában nézni, hogyan nőnek, növögetnek a kert árnyai a demokráciában.

Én nem mondom, hogy a demokráciának nem voltak árnyoldalai. Az esti idill általában addig tartott csupán, amíg támadni nem kezdtek a szúnyogok. A köztársaság húsz éve alatt sok fontos kérdést sikerült megoldani, de úgy tetszik, a demokrácia egyebek mellett nem tudott igazán mit kezdeni a szúnyogokkal. Utána kéne már egyszer olvasnom, hogy például a királyságok hogyan kezelik a szúnyogkérdést, mert arra határozottan emlékszem, hogy nálunk a legsötétebb elnyomás éveiben is sok volt a szúnyog, úgyhogy erre a problémára a diktatúra sem nyújt megnyugtató megoldást.

De nem csak a nyár volt szép a demokráciában. Én a telekről is számos kellemes élményt őrizgetek. Tudjátok, mennyi szépséget rejt a friss hajnali hóesés a demokráciában? Amikor mindent beborít a szűz puha fehérség. Csend van, ropog a friss hó a lépteid alatt. Elnéztem sokszor a dombtetőről, ahogy a város álmosan, de demokratikusan ébredezik odalenn a völgyben.

Imádtam az otthon meghitt melegét is a demokráciában. A karácsonyokat, amikor együtt a család. A fenyőfa illatát, az ajándékbontás izgalmát, a gyerekek örömét. Elérzékenyülve gondolok vissza a demokratikus szilveszterekre, az éjféli pillanat fenségére, a soha meg nem tartott fogadalmakra.

Tulajdonképpen nekem a tavasszal sincs különösebb bajom a demokráciában. Ahogy melegszik az idő, egyre több ruhadarabot vetnek le magukról a lányok, asszonyok, én meg csak bámulok eltűnődve egy-egy ringó csípő után. Na most őszintén: nem nagyszerű dolog ez a demokrácia?

A forró nyarak a párás söröskancsók emlékét idézik nekem a demokráciából. A ritka, de emlékezetes baráti összejöveteleket, a kihunyó tábortűz zsarátnokát.

De ne higgyétek, hogy kritikátlanul szemlélem a demokrácia elmúlt húsz esztendejét. Volt abban éppen elég baj, gond, nehézség. Hiába imádtam például a grízes tésztát anyukám féle baracklekvárral, ha minden nagyobb bezabálás után napokig égett a gyomrom a demokráciában. És még ma is borzongva gondolok vissza arra a sötét időszakra, amikor hetekre ágynak döntött egy gonosz és konok hexensussz. Azt még a demokrácia legnagyobb ellenségének sem kívánom! Egyszer a pénztárcámat is ellopták, és egy barom hátulról belém hajtott a piros lámpánál a demokráciában.

Ahogy átolvasom az eddigieket, valami rég nem tapasztalt nyugtalanságot érzek. Egyfajta elfeledettnek, eltemetettnek hitt szorongásféleséget. Jól kiegyensúlyoztam én ezt? Nem nyaltam be túlságosan a demokráciának? Nem lesz nekem bajom ebből?

Aztán azzal nyugtatgatom magam, lehet, hogy lesz, de már nem a demokráciában.