Szerelmes előadás a régiek emlékére
Az előadás napján viszont váratlan enyhülés jön – a nap olyan melegen süt, mintha tavasz lenne. Áldás ez – a helyi Sólyom-telepen az asszonyok már reggel nekiálltak a nagymosásnak: az aszfaltozatlan úton, a sárban, az apró, kidőlt-bedőlt falú házak előtt centrifugák zötyögtek. A mosást ma korábban abba kell hagyni, mert hiába a jó idő, különleges nap van: az asszonyok ma fellépnek. És igencsak lámpalázasak, hiszen hamarosan kezdődik az előadás a sajókazai kultúrházban. A darabnak története van. Jó húsz évvel ezelőtt írták, és akkor be is mutatták a sajókazai cigányok ezt a szerelmes-romantikus, sírvavígadós mesét. Meg is ért néhány előadást, valamelyik fellépésükkel még díjat is nyertek. Aztán ahogy bezártak a környező bányák, a munkahelyekkel a színjátszás is megszűnt. Ma az akkori húszfős társulatból mindössze néhányan élnek, köztük az ötvenöt éves Sára. Kevesen élik meg errefelé az öregkort, ha cigánynak születtek. Már ha egy ötvenöt éves, öregembernek számít.
Andrea, a sajókazai romákból alakult asszonygyülekezet egyik vezetője. A gyülekezetet a helyi Ámbédkár iskola mellett működő Dzsáj Bhim közösség hívta életre. Andrea is játszik a darabban, s most épp néhány műpipacs szárát vágja vissza. A tűzpiros virágfejeket a lányszereplők hajába tűzik. Izgul. Magához veszi hörgőtágító gyógyszerét, az asztmapipát, mert az előadás drukkja fulladást válthat ki.
– Még a szüleink játszottak ebben a darabban egykoron. Sári, az anyósom az egyetlen, aki él közülük, ő ugyanazt a szerepet játssza, mint akkor –mondja.
A Segítő Kéz Asszonygyülekezet egyik találkozóján találták ki, hogy fel kellene eleveníteni a darabot. A mindössze négy általánost végzett Sára emlékezetből írta le a történetet úgy, ahogy azt egykoron az öregek játszották. A szöveget Lázi István Benő gépelte le. Ő a Sólyom-telepről jutott egyetemre, most szociális munkásként dolgozik rokonai, családtagjai, ismerősei közt. Ő a rendező is.
Andrea már egy éve nem volt kórházban. Pedig súlyos szívbeteg és asztmás. Tipikus betegségek ezek errefelé. Azt állítja, hogy az iskola, az aszszonygyülekezet, a kórusa és a színjátszó kör segíti a gyógyulását. Amíg az előadásra készülve az utolsókat simítja ruháján, azt meséli, az orvosa el sem hitte, hogy súlyos betegsége egy év alatt mennyit javult. A közösség teszi.
– Pedig szegények vagyunk – mondja Andrea, és a vaskályhára mutat. A két parányi szobából csak az egyiket fűtik. Andrea – ahogy még jó néhányan a cigánytelepről –negyvenéves fejjel iskolapadba ült, és elhatározta, hogy befejezi az általánost. Minden nap délig tanul, utána a jelzőrendszert felügyeli. A jelzőrendszer a sajókazai asszonyok találmánya. Azért szervezték meg maguk közt, hogy az ő gyerekeik már ne bukjanak ki az iskolából. Ha meglátnak egy gyereket a telepen kódorogni tanítási időben, felkeresik a szülőket, és visszatessékelik az iskolába a csellengőt.
Aztán elkezdenek szállingózni a telepről a romák, elindulnak a kultúrház, a falu központja felé. Mennek az előadásra jelmezeikben. A sárban többször megcsúszik a lábuk.
– Fogadják szeretettel a Víg vándorcigányokat, a régiek emlékére, akik már nincsenek közöttünk – így konferálja fel Lázi Benő a darabot, majd a színészekhez szól: most nem szabad izgulni!
És Andrea táncol, énekel, mosolyog. Ő játssza a főszereplő asszony az egyik lányát.
A közönség lelkes, boldogan tapsol, énekel. Mert a zene átszövi a darabot – minden jelenetet tánc vagy ének zár le. A jelmezek? Amit otthonról öszszeszedtek. Kopott cipők, lyukas zoknik, kinőtt nadrágok, több számmal nagyobb zubbonyok. A kellékek: ezerféle kincs a házak fiókjainak mélyéről. Bartók ezresek, papír százasok.
Sok az óvodáskorú gyerek, ők is lenyűgözve nézik az előadást, felismerik a dalokat.
Az előadás után Lázi Benő azt mondja, fáradtságos munka volt összehozni a darabot, volt idő, amikor nagyon el volt keseredve, hogy egyáltalán érdemes volt-e belevágniuk. – Előfordul, hogy valamiért az embereknek rossz napjuk van, ilyenkor idegesebbek, ingerlékenyebbek voltak. Akkor azt éreztem, soha nem lesz ebből előadás – meséli. Most másképp látja: már megvan az elképzelésük, mivel lépjenek föl legközelebb. És abban is kiéneklik magukat.
Maguknak.
Más ugyanis nem volt kíváncsi rájuk, hiába is hirdették az előadást, hiába szórólapoztak. A faluból senki nem ment el a Sólyom-telepi cigányok színdarabjára. Nem volt ott se pap, se tanító, se polgármester, se képviselő, se boltos. Mintha ez az egész nem is lenne nagy dolog. Mintha semmi nem történt volna.
