Kínaiak Magyarországon: hamvak és banánok
A támadások célkeresztjébe legtöbbször a kínaiak kerülnek. Különösen igaz ez Budapesten, ahol a józsefvárosi piac minduntalan rossz hírbe hozza a magyarországi kínai kolónia tagjait. Bár a 7,5 milliárd dolláros kínai–magyar kereskedelmi forgalom nyolcvan százalékát a csúcstechnológiás gépipari és elektronikai cikkek teszik ki, a kőbányai piac rendre kiveri a biztosítékot a hatóságoknál. A razziákon százszázalékos a „kifogásolási arány”, vagyis az üzletek mindegyikénél találnak valamiféle szabálytalanságot.
A két ország kapcsolatának egyengetésére életre hívott kormányhivatal szerint a görbe úton járók vannak kevesebben, a hazánkban élő kínaiak többsége egyáltalán nem nézi jó szemmel a jogsértéseket. A „tiszták” új negyedet építenek a kőbányai Horog utcában. Ennél nagyságrendekkel nagyobb léptékű változást hozhat, ha néhány éven belül valóban Budapestre települ másfél-kétezer kínai cég bemutatóközpontja. Ezzel újabb bevándorlási hullám veheti kezdetét.
Az ázsiai bevándorlók tömeges magyarországi megjelenése a rendszerváltást közvetlenül megelőző évekre tehető. A vízumkényszer 1988-as eltörlése után három éven belül nulláról 30 ezerrel nőtt a regisztrált kínaiak száma hazánkban. A szocializmus végnapjaira ittragadt vendégmunkások indították be a ruhaimportot. Kezdetben bőröndökben a transzszibériai expresszel érkezett az áru, a kilencvenes évek elején viszont már konténerekben. Néhány év alatt Magyarország lett a Kelet-Közép-Európába irányuló kínai import elosztóhelye. Az itt élő kínaiak 86 százaléka ma is kereskedik, további tíz százalék étteremben dolgozik. A csekély tőkével bíró vállalkozások többsége családi keretben működik.
A Bevándorlási és Állampolgársági Hivatal adatai szerint jelenleg 11 ezer kínai él engedéllyel Magyarországon. A valós számot azonban 20-30 ezerre becsülik. Többségük Budapesten él. Zárt, belső szabályok szerint működő kínai negyed azonban nem alakult ki, vélhetőleg a kínai alvilág kilencvenes évekbeli aktivizálódása miatt. A szétszóródás biztonságosabbnak látszott, mint a tömörülés. A Négy Sárkány piac környékén viszont észrevehető a sűrűsödés. A kolónia magyarul nem beszélő tagjai – és ők alkotják a többséget – itt szinte mindent elintézhetnek.
Működik itt fodrász, orvos, éttermek, szórakozónegyed. 2002-ben Bank of China néven saját pénzintézetet is nyitottak – a kínaiak nem szívesen keverednek. Igaz, Magyarország sem segíti a beilleszkedést. Bár két évvel ezelőtt két törvényt is elfogadott az Országgyűlés, migrációs stratégia továbbra sincs, pedig az unió még pénzt is adna a megvalósításhoz. Kérdés, hogy élnének-e a lehetőséggel az itt lévő kínaiak? Nem biztos. Nem igazán érdeklődnek más kultúrák-társadalmak iránt. Rendkívül mobilak, ám mindenütt úgy élnek, mint otthon. A legfőbb érték a pénz, a barátság is inkább az üzletről szól.
A tehetősebbek a helyi szokások és a nyelv elsajátítása helyett sofőrt, tolmácsot és kijáróembert fogad, a gyerekeket angol nyelvű iskolába íratja. (Kevesen élnek például a 2004-ben nyitott kínai–magyar két tannyelvű iskola nyújtotta lehetőségekkel.) A többség tranzitállomásnak tekinti Magyarországot. Itt megszedik magukat, majd hazamennek vagy továbbállnak Nyugatra. Meghalni viszont mindig hazatérnek szülőföldjükre. (Ha ez mégsem sikerülne, akkor legalább a hamvaikat hazavitetik.)
Egy magár régóta makacsul tartó városi legenda szerint "valamit csinálnak" a halottakkal, akiknek az útlevelével újabbak jönnek, hiszen európai ember úgysem tudja megkülönböztetni őket. A magyarázat sokkal hétköznapibb: fiatalabb, 18-55 közötti korosztály él és dolgozik nálunk, az idősebbek hazamennek. Ha úgy tetszik, meghalni.
A hazánkban működő tucatnyi kínai szervezet a migránsok szolgálata helyett a kínai állam felé reprezentál. Saját újságot nyomtatnak – nehéz időkben is legalább tízfélét – amelyekben elsősorban a helyi kolónia életét követik nyomon. A második generáció már kevésbé ragaszkodik a hagyományokhoz. Az öregek szemében már ők a banánok: csak kívülről sárgák, belülről fehérek.
