A megnövekedett államadósság árnyékában a kormány - egészen a kórházi vezetők szeptember eleji sikeres lázadásáig - folyamatosan vonta ki az adóforintokat az egészségügyből, a másik oldalon viszont az uniós forrásokból ömlött oda a pénz. Csakhogy ezek nem helyettesíthetőek egymással, sőt, a friss tőke olykor éppen hogy súlyosbítja a költségvetési források hiányát. Az ellentmondás magyarázata az, hogy míg az orvosi ellátásokat, a napi kórházi működést az Országos Egészségbiztosítási Pénztár a járulékokból és az adókból fizeti, addig az Európai Unió csak beruházásokat finanszíroz. Ha úgy tetszik, a közösségi adófizetők építik ma nekünk azokat az intézményeket, amelyekbe holnap majd belerokkan a magyar költségvetés. Persze ez az abszurd helyzet nem állhatna elő, ha a magyar intézményrendszerben lenne önszabályozás, s a felesleges kapacitásokat meg is lehetne szüntetni. Akkor az uniós segítség valóban a felzárkózást, a jobb ellátást, az intézmények megújítását eredményezné, így viszont néhány helyi politikusnak dicsőséget, a nagy kasszának inkább csak fenyegetést hoz.

Magyarország 2013-ig csak az egészségügyre mintegy 400 milliárd forint uniós fejlesztési forrást használhat majd fel. Az öszszeghez pályázati programok keretében lehet hozzáférni, ám egyes szakértők szerint még így sem biztos, hogy a pénz oda kerül, ahol a legjobban hasznosulhat. Az ágazat mai állapotában folyamatosan termeli a finanszírozási válságokat. Közhely, hogy vagy egyre több pénzt kellene beleönteni, vagy a meglévő gyógyító helyek számát kellene csökkenteni, és még okosabban elosztani a rendelkezésre álló összegeket.

A pénzügyi egyensúly helyreállítására törekvő legutóbbi reform Molnár Lajosé volt. Az akkori kormányzat három nagy célt jelölt meg - az igazságos hozzáférést, a magas minőséget és az alacsony költségeket -, ám a gyakorlatban megtett intézkedések kizárólag a kiadások csökkentését érték el. Nem szűntek meg a területi aránytalanságok, az ellátás színvonaláról a kórházigazgatók is bevallották, hogy jelentősen romlott. S ha már az intézményvezetőket említjük: ők változatlanul inaszakadtukig küzdenek azért, hogy a lassú haldoklásra ítélt intézményük valahogy megmaradjon. E küzdelmükben rendszerint hű szövetségeseik a helyi politikusok.

- A ma botránykőnek számító várólistákért és a betegek oktalan küldözgetéséért jelentős részben az azóta félbemaradt egészségügyi reform okolható - szűrhető le a tanulság Boncz Imre, a Magyar Egészség-gazdaságtani Társaság (META) elnökének elemzéséből, melyben a két évvel ezelőtti kórházkarcsúsító program következményeit vette górcső alá. Az átalakítás első, nagyoló lépései után elmaradt a finomszabályozás, így az orvosok, menedzserek néhol még a korábbinál is egészségtelenebb, torzabb struktúrához kénytelenek alkalmazkodni. Helyzetük normalizálásához a politikában nem találnak szövetségest, ha pedig maguk próbálkoztak "kreatív" megoldásokkal, mint néhol a szülészek és altatóorvosok, akkor a népharaggal és az egészségbiztosítási felügyelettel kerülnek szembe. (Veszprémben a szülészek csak külön díj ellenében vállalkoztak volna rá, hogy rendelkezésére álljanak egy adott kismamának, az Állami Egészségügyi Központban pedig csak öt-tízezer forintért kaphattak érzéstelenítőt a szülő nők az altatóorvosoktól.)

- A gyógyításra elkölthető közpénz reálértéke csak 2008-ról 2009-re 15 százalékkal csökkent - erősíti Boncz Imre szavait Sinkó Eszter közgazdász, aki szerint a két évvel ezelőtti, félbehagyott reform, amikor lefaragták a kórházi ellátóhelyeket, tovább torzította a rendszert. Az összevonásokat, kapacitásszűkítéseket nem követte a szakmai feladatok és az ahhoz tartozó finanszírozás átrendezése. Ennek egyik következménye a kórházak eladósodása.

- Az eddig soha nem látott mértékű uniós forrás ellenben óriási lehetőség. Amellett, hogy megmozdíthatná a hatékonysági tartalékokat, új, korszerű fejlődési pályára állíthatná a rendszert - állítja Sinkó Eszter, aki szerint ennek minimális feltétele, hogy a mostani "túlélésügyi" minisztérium helyett az egészségügyi tárcának valódi döntéshozó minisztériummá kellene válnia. A kormányzatnak azonban jó ideje nincs egészségpolitikai koncepciója, ennek hiányában pedig a friss pénzt sem lehet célszerűen felhasználni.

Az unió 400 milliárdjából körülbelül 250 milliárdot már szétosztott a kormányzat. Az eredeti célok szerint az összegből a mostaninál hatékonyabban működő ellátórendszer épülhetne. Ám, hogy ehhez milyen intézményi szerkezet lenne a megfelelő - hol, mekkora kórház milyen betegeket gyógyítson? -, abban jó ideje nem sikerül megállapodnia az egészségpolitikának. Ha valamelyik egészségügyi miniszter meg is próbálja ezt tisztázni, mire hozzáláthatna terve megvalósításához, már nincs pozícióban.

Az eredeti pólusprogram a főváros és vidék esélyegyenlőtlenségét mérsékelhette volna azzal, hogy Miskolcon, Győrben, Szegeden, Pécsett és Debrecenben optimális méretű, korszerű gyógyító centrumokat hozott volna létre. Ezek lettek volna az egészségügy nagy "metróépítési" projektjei. A célok között telephelyek felszámolása, új kórháztömbök építése, az informatika fejlesztése, a drága eljárások koncentrálása szerepelt. A miniszterváltásokkal azonban rendre módosultak a tervek, mára az eredetileg több százmilliárdos program 85,2 milliárdosra apadt, és ehhez az összeghez is csak elaprózva jutnak a pályázók. Közben változtak a pólusok helyszínei is, a nagy egyetemek mellett például Székesfehérvár is esélyes pályázó lett. A módosítgatások miatt a pénz koncentrációja is csökkent, és az egy-egy helyszínre jutó 10-12 milliárd forintból már csak félmegoldások születhetnek.

A pécsi egyetemen ebből az összegből egyebek mellett mozgásszervi klinikát alakítanának ki azzal, hogy egyetlen telephelyre költöztetnének egy négyszáz ágyas klinikát. A hatékonyság javításához központi műtőblokkra is szükség volna. Ebből a pénzből tervezik felújítani az épületeket és a műszerparkot is.

Miskolcon a számukra elvihető mintegy tízmilliárd forintból úgynevezett csillagpontépületet húznak fel. Ez több mint tizenhat ezer négyzetméteres új komplexum, amelyet folyosórendszer kapcsol majd öszsze a környező gyógyító épületekkel. Lesz kilenc új központi műtő, a megoperáltak ellátásához huszonnégy ágyas intenzív egység. Mindehhez közvetlenül kapcsolódnak a jelenlegi sebészeti tömbben meglévő műtők. Az épület tetejére helikopterleszállót alakítanak ki, ahonnan a betegek közvetlenül eljuttathatók mind a sürgősségi betegellátó osztályra, mind a központi intenzívre.

Igaz, a Miskolc mellett lévő kazincbarcikai kórházban - amely a pólusprogram másik kedvezményezettje, a Debreceni Orvos- és Egészségtudományi Centrum által működtetett intézmény - szintén hat olyan műtő van, amellyel szinte egész Borsod-Abaúj-Zemplén megyét el tudná látni.

- Egy-egy intézményben, ahol az új műtőblokkal sikerül a kórház különböző részein lévő kisebb műtőket kiváltani, van értelme a műtőblokkoknak - állítja Rácz Jenő, a veszprémi megyei kórház főigazgatója, egykori miniszter. Afelől viszont már vannak kétségei, hogy az alap- és a járóbeteg-ellátásban elérhető uniós pénzek felhasználása mennyire illeszkedik a pólus kórházas fejlesztésekhez. Például számolt-e valaki a már-már állandósuló szakorvoshiánnyal, amikor arról született döntés, hogy a meglévő közfinanszírozott 339 szakrendelő mellé újabb 16 megépítéséről döntöttek. A dolgok jelenlegi állása szerint könnyen lehet, hogy ezek üres fantomépületekké válnak, mert se elég orvos, se elég beteg nem lesz a rentábilis fönntartásukhoz.

Dózsa Csaba közgazdász egy konferencián a bőrgyógyászati szakrendelés számaival érvelt. Szerinte egyetlen ilyen ellátóhely éves költsége körülbelül 12,7 millió forint. Ahhoz, hogy ez nullszaldós vállalkozás legyen bármely működtető számára, óránként 16,2 beavatkozást kellene elvégeznie az ottani szakorvosnak. Ekkora teljesítményhez - már ha egyáltalán fizikailag lehetséges - legalább 60 ezer embernek kellene élnie az ellátási területen, márpedig az új épületre pénzt nyerők egyikének sincs ennyi ellátandó lakosa. De hogy ekkora lesz-e a bukás, az csak a pénz elköltése után derülhet ki, hiszen a pályázatokat nem előzte meg hatáselemzés. Az is csak matematikai úton derült ki, hogy a járóbeteg-ellátásra költhető óriási összeg hasznát csupán a lakosság 1,5-2 százaléka élvezheti.

Egészségpolitikai koncepció híján a fejlesztési források fölhasználásáról a helyi politika, az intézménytulajdonos vagy az intézmény orvosi vezetője dönt. Így lesz a kistérségi járóbeteg-rendelő 40-50 betegének napi tízezer minta vizsgálatára alkalmas laborautomatája. Vagy a kis területi kórháznak olyan modern képalkotó diagnosztikai gépe (CT), amely üzemidejének mindössze öt százalékára találnak beteget. Egy csúcstudású és -kapacitású berendezés megfelelő helyen van egy egyetemi vagy egy megyei intézményben, de a kisvárosi kórházban nem egyéb, mint pazarlás. Zátrok Zsolt, az orvostechnikai eszközöket gyártó és forgalmazó szövetség képviselője szerint például a Magyarországon található computer tomográfok kapacitásának csak a 40 százaléka hasznosul.

A történet akár jól is végződhetne, persze ehhez egy pillanatra meg kéne állítani az uniós pénzek osztogatását, és átgondolt fejlesztési koncepció mellett újragombolni a kabátot. Ez már csak azért is üdvös lenne, mert mint ahogyan Boncz Imre a rendszer anomáliáit feszegető fórumon fogalmazott: jó lenne, ha a csalánosban nem letolt gatyával, hanem megfelelő védőfelszereléssel állnánk. Mások sokkal optimistábbak. A győri fejlesztésekért felelős főorvos, Skalitzky Zoltán egy e heti konferencián azt mondta, a beruházásokkal kétszáz évet léphetünk előre. A betegek alighanem beérnék a felével.