Lassan haladunk előre, sokan vannak. A sorban sok az idős ember.

Leülünk egy kényelmetlen székre, mellettünk egy hetven körüli néni. Az előbb nyitott ki egy műanyag dobozt, apró pogácsák voltak benne, boltban olyat nem lehet kapni, talán mindegyiket külön-külön formázta meg, mielőtt megsütötte. Gondosan kihajtogatta a szalvétát, megnézte, meggusztálgatta a süteményt, aztán visszahajtotta szépen a doboz tetejét, s elrakta a táskájába.

Észrevette, hogy a szememmel követtem a mozdulatait.

- Mindjárt éhen halok! - magyarázta olyan természetes könnyedséggel, mintha évek óta a szomszédjában laknék. - Reggel ötkor kelek mindig, megfejem a két tehenet, enni adok a macskáknak, kutyáknak, kiengedem az ólból a malackákat, és csak utána ülünk le mi az öregemmel reggelizni. Persze előbb iszunk egy kis kupica szilvapálinkát, így teszünk már ötven éve, amióta együtt vagyunk, tán ez tart még életben mindkettőnket.

De ezen a reggelen elmaradt a szíverősítő, s az azt követő szalonnázás is: vérvételre kellett beutaznia a városba az ide húsz kilométerre lévő tanyájukról.

- Az öreg kistraktorral kivitt a műút szélére, úgyis mennie kellett volna be a faluba, leadni a tejet. Máskor egyedül intézi, most csomagnak ott voltam én. Egészen a buszmegállóig vitt, nem hagyta, hogy gyalogoljak, pedig jólesik az ilyenkor, lehet közben gondolkodni - mondta az asszony, aki fejkendőjének két sarkát összébb húzta az álla alatt. Kék virágmintás, fekete kendőt viselt, s az anyag alatt még azt is ki lehetett venni, hogy kétsoros kontyba fogta aznap reggel a haját. Aki falun nőtt fel, tudja, ünnepekkor vagy különleges alkalmakkor szoktak csak az asszonyok így elszöszmötölni a fonással, máskor csak egy copfban öszszefogják a hajukat, s feltekerik, alig két mozdulattal. S persze vérvételhez nem is kell levenni a kendőt, jó lett volna amúgy, egyszerűbben is az a frizura.

- Rákos vagyok, azt mondják - dőlt hátra nyugodtan a székben, két kezét a hasán összekulcsolva. Nem volt a hangjában sem szomorúság, sem félelem, úgy jelentette be, mintha azt mondta volna: karácsonyra biztosan megfial az anyakoca. - Nem érzek semmit, nem fáj sehol, csak a gyomromban találtak valami csomót, amit kivettek, s most vizsgálgatják valahol, mi lehet benne.

Pár percig aztán nem szólt semmit. A kezét a pogácsás dobozon nyugtatta, mintha azzal el tudná verni a mardosó éhségét.

- Az öreg nagyon meg van ijedve, láttam a szemén, amikor vitt a traktorral - folytatta. - Nem beszélünk mi sokat, s ha igen, akkor is leginkább az állatokról. De most, amikor letett a buszmegállóban, még utánam szólt: "Mari, vigyázz magadra, aztán el ne üssön ott a városban egy lökött taxis!" Ennyit mondott csak, de én tudtam belőle, hogy nagyon meg van ijedve. El is határoztam, hogy ha hazamegyek, én bizony odaállok elé, és megmondom neki, hogy csak nyugodjon meg, nem lesz itt semmi baj.

Nem szóltam semmit, csak biztatóan mosolyogtam, aztán így folytatta.

- Tudja, nekem sok dolgom van, ezért tudom, hogy Isten úgysem hagyna meghalni. Az öreg jól elboldogul otthon, de azért kell valaki neki, hogy elgardírozgassa. A malackákhoz se úgy szól, ahogy kéne, ha ő ad nekik enni, mind arrébb szalad. A szőlőt is én metszem évek óta, anyámtól tanultam, aki mátrai lány volt, hát rám maradt ez a munka is. Főzni se tud, megszokta, hogy elé teszik az ebédet, tán még a kenyeret se találná meg magától, pedig majd kilöki a szemét ott a kamrapolcon. Én mondom meg, hova ültessünk kukoricát és hova zabot, szólok a napszámosoknak, amikor betakarítani kell. Szegénykém, még a mobiltelefont sem veszi fel, ha csörög, azt se tudná, melyik gombot kell megnyomni. Úgyhogy mondhatnak nekem itt akármit, hogy ilyen rák vagy olyan nyavalya, nekem az öreg miatt még sokáig maradnom kell - mondta, s megerősítésképpen nagyot bólintott rá igenlően, saját magának.

Aztán tovább már nem beszélhetett, őt szólították a laborba. Később, amikor kifelé jöttünk a gyerekkel, még láttuk az egyik folyosószegletben: pogácsát evett békésen, a műanyag dobozból.