Pedig látszólag nem állnak súlyos döntés előtt, de lám, az esélytelenséggel sem szabad ostobán visszaélni. Olyan jelöltet kellene találni, aki vitaképes, nem játszotta még el a tekintélyét, nem keveredett botrányba, egyik párton belüli erőcsoportot sem hozza domináns helyzetbe. Ja, és nincs személyes elszámolnivalója senkivel, másnak se vele, s ha lehet, a választások után megelégszik egy képviselői hellyel, maximum elnökségi tagsággal. Tehát nem könnyű választani, különösen, ha székházuk előtt amúgy sem tolonganak a jelöltek. Adódik a következtetés: keresni se kéne. Ezzel ki lenne küszöbölve egy kényes döntés, ráadásul az ellenzék is nehezebben tudna karaktergyilkolni.

De ez sem ilyen egyszerű.

Az MSZP-nek története során soha nem volt könnyű eljutnia a kormányfőjelölésig. Horn Gyula egy népszerű párt élén volt csupán listavezető, nyilván abból a meggondolásból, hogy a várható győzelemtől függetlenül maradjon nyitva a kormányfő személye. 2002-ben a szocialisták erős emberei úgy vélték, hogy nagyobb az esély a sikerre, ha Kovács László pártelnök hátrébb lép - egy ideig úgy tűnt, hogy Németh Miklós, majd Medgyessy Péter javára. Hogy Kovács vagy Medgyessy tett-e akkor többet a győzelemért, fölösleges lamentálni, mint ahogy azon is, hogy pontosan mikor bánta-bánhatta meg Kovács (és a pártvezetés) a gesztust. Talán ezek az előzmények is közrejátszhattak abban, hogy Medgyessy távoztával az elnökség egy "kockázatmentes landolást" preferált Kiss Péter személyében, de meg kellett hátrálnia a Toller László által bedobott, s a szimpatizánsokat villámgyorsan maga mögé állító Gyurcsány Ferenccel szemben.

Most is szívesen szavazna mindenki egy újabb kívülről érkezett kormányfőjelöltre, a jelenlegi miniszterelnökre, aki viszont nem hajlandó megmásítani akkori ígéretét, hogy mindössze egy évre szerződött. Pedig a szocialista elit készséggel állna Bajnai Gordon mögé. Egyrészt, mert a kormány az a fix pont, amelyre egy kampány épülhet, hiszen minden mással csak cáfolnák, amit csinálnak, másrészt programba ágyazott ígéretektől most jobb távol maradni. A válságkezelés, mint egy majdani baloldali politika megalapozója - ennyi a realitás, semmi több, s éppen a realitás az egyetlen ereje. Márpedig ennek legjobb előadója maga Bajnai volna. Személyével a kampányban híd épülne a kabinet és a párt között politikai, szellemi és anyagi értelemben egyaránt. Mellékesen a jelenlegi status quót sem veszélyeztetné, azaz hagyna időt a párton belüli villongások választások utáni rendezésére.

Ha ő nincs, jobb, ha senki sincs. A listavezető a párt elnöke - az egésszel fölösleges tovább bíbelődni.

De (lásd, mint fent) ez sem ilyen egyszerű. Mert most a ki tudja hányadik fehér zászlóként értelmezhető, ha nincs egy kormányfő-jelöltként fölmutatható arc. És a döntés elől menekülni sem lehet úgy, mint az uniós biztos esetében, hogy, aki a kapun befordul, kerüljön föl a listára - nehogy valakinek szemtől szembe nemet kelljen mondani. Az MSZP nehezen kiizzadt hármas fogatával nem az a baj, hogy egyszerre hárman vezetik a pártot, hanem, hogy egy se vezeti. A vélt vagy valós hatalmi egyensúly konzerválása is magyarázza, hogy az esélytelenség dacára sem maguk közül akarnak kiállítani valakit, hanem megint csak kívülről szeretnének alkalmas jelöltet találni. A lázas keresésbe "pancsolt bele" a minap fölajánlkozó Kovács László, akinek brüsszeliként sem idegen az MSZP. Persze, szavát vehetik, hogy nem rendezi újra a sorokat.

Csakhogy attól az még újrarendeződik.