Azzal kezdi, hogy természetesen igazam van, nagyon is jól érti, mi a helyzet, de ne haragudjak, siet, megbeszélésre megy. Ha megbüntetem, vállalja a bírságot, de ne tartsam föl. Szó sincs ilyenről, felelem, újságíró vagyok, keresem annak az okát, hogy miért állt be oda, ahová elvileg nem volna szabad. Nincs ebben semmi rendkívüli, mondja a hölgy, soha ilyet nem tett, megígéri, hogy ez az utolsó eset. Nem volt energiája a keresgélésre.

A hölgy elviharzott, mi pedig tovább várakoztunk. Nagyon nem úgy történt, mint amire előítéleteink alapján számítani lehetett. Jöttek terepjárók, s ültek benne divatos fiúk, álltak összevissza, rálógott a Lexus fara a rakodást jelző szakaszra, de a mozgássérült parkolóba nem álltak be azok, akiktől ez "elvárható" lett volna.

Röpke másfél órás figyelőszolgálat után összegeztünk: hat alkalommal fordult elő, hogy beállt valaki a mozgássérült helyre. Úgy, hogy nem volt máshol hely. És háromszor, hogy pár méterrel odább kényelmesen le lehetett parkolni. A mozgássérültek helyére kizárólag középkategóriás autóval járó honfitársaink álltak be. Amiből azt a következtetést vonjuk le, hogy ez nem számít nálunk főbenjáró bűnnek. Lám, megkockáztatja az is, aki mélységesen föl van háborodva azon, hogy a "luxusterepjáróval" közlekedő "újgazdag" előzni mer a jobb oldali sávban.

Volt egy jelenet: egy Opel a világ legtermészetesebb módján kanyarodott be a mozgáskorlátozottaknak fenntartott parkolóba. Kikerült a szélvédő mögé a jogosultságot igazoló táblika. Az autóból egy higanymozgású fiatalember kászálódott ki. Sokféle baja lehetett, de a mozgásával semmi. Rájöhettünk, hogy ő az egyetlen, aki elvileg jogosan állt be másfél órára a parkolóba.