A napokban másodszor rendezték meg Budapesten a Kárpát-medencei magyar kisebbségek helyzetét elemző műhelybeszélgetést, amely Glatz Ferenc akadémikus kezdeményezésére jött létre 2008-ban. Részt vettek rajta legnagyobb magyar kisebbségi pártok elnökei, európai parlamenti képviselők, valamint számos szakértő és társadalomtudós. Divat ma számot vetni a rendszerváltozás óta eltelt két évtized eredményeivel és csalódásaival - a Kárpát-medencei magyar kisebbségpolitika tekintetében ezt a divatot követték az egybegyűltek is.

Nagy eredmény, hogy a magyar népesség döntő többsége olyan államokban él, amelyek időközben uniós tagok lettek. Eredmény a szabad mozgás, a javuló infrastruktúra. A reális lehetőségeket nézve, igazi sikertörténet az etnikai alapon szerveződött, magyar "kisebbségi néppártok" eddigi szereplése.

A kezdeti várakozásokhoz képest csalódásokat is hozott az elmúlt húsz év. Az európai egységesülés során Kelet-Közép-Európában nemcsak békés határrevíziók nem történtek, hanem a térségben feszültséget keltő történelmi sérelmek rendezése - sőt közös megbeszélése - is jórészt elmaradt. Ezért is nagy jelentőségű a Borisz Tadics budapesti látogatásakor bejelentett magyar-szerb történészbizottság létrehozása a múlt század negyvenes éveiben történt atrocitások feltárására.

Az Európai Unió nem foglalkozik komolyabban a kollektív kisebbségi jogok kérdésével. Nyugat-Európában is a vártnál erősebbek maradtak a nemzetállamok - nem jött létre a "régiók Európája", amely az államhatárokon átnyúló föderációs formákat hozhatott volna létre. Megmaradt a nemzeti nyelv és kultúra kiemelkedő szerepe - a többség a globalizáció hatására sem vált "világpolgárrá".

Ha megoldást várunk az Európai Uniótól a magyar kisebbségi közösségek problémáira, akkor kezdeményező, akár szabályokat megfogalmazó szerepet kell vállalnunk más, eltérő helyzetű kisebbségek gondjainak megoldására is. Nyugat-Európában ma a legismertebb kisebbségi probléma az integrálódni nem képes, vagy nem is akaró bevándorló kisebbségeké. Lassan összeurópai gonddá növi ki magát az unió területén nyolc-tízmilliós lélekszámúra becsült roma népesség ügye. A határon túli magyarok problémája az őshonos, de más nemzetállamba került kisebbségi csoportok skatulyájában helyezhető el.

Van még egy Magyarországon alig érzékelt probléma: a balti államok lakosságának csaknem felét kitevő, gyakran állampolgársággal és szavazati joggal sem rendelkező, jogfosztott orosz kisebbség ügye. Ha azt mondjuk: ezek kommunisták voltak meg betolakodók, ezért megérdemlik a sorsukat, felmentést adunk mindazoknak, akik például a dualizmus korabeli nagy magyar politika vétkeit vernék le a később kisebbségbe szorult magyarok harmadik, negyedik nemzedékén is.

A különböző országokban élő magyar közösségek sorsa nem egyforma. Eltér a létszámuk, a gazdasági erejük, a politikai érdekérvényesítő képességük. Az sem igaz, hogy "újra összeállt a kisantant", vagyis, hogy nincs lényeges különbség a szerb, a román és a szlovák többségi politika között. Szlovákiában a Magyar Koalíció Pártja két cikluson át részt kapott a hatalomból - kis túlzással azt is lehet mondani, hogy ők vitték be Szlovákiát az unióba. Az RMDSZ csaknem két évtizeden át megkerülhetetlen tényező volt a román politikában - a nagykoalíció szétesése után várhatóan ismét az lesz.

A vajdasági magyar kisebbségnek jutott a leghálátlanabb sors Jugoszlávia széthullása, a nacionalizmus, a háborúk, s a nyomukban állandósult gazdasági válság miatt. Kisebbségi jogi szempontból azonban a nemzeti tanácsokról szóló, idén augusztus 31-én elfogadott törvény alapján most ők tartanak legelőbbre: gyakorlatilag megvalósult számukra a kulturális autonómia. Kisebbségi intézményeik fölött maguk rendelkezhetnek, miközben az állam finanszírozza azokat.

A nemzeti tanácsot - nemcsak a magyarokét, hanem a többi kisebbségét is - azok választják, akik az adott kisebbséghez tartozókként regisztrálják magukat. A vajdasági magyarok ezzel átlépik a Rubicont: nyilvánosan magyarnak vallják magukat - ennek keserű történelmi tapasztalataival, esélyeivel és kockázataival együtt.

Ha jó taktikusok volnánk, a szlovák nyelvtörvény kapcsán azt kellene mondani: bezzeg Szerbia! Ha ott képes így viselkedni a kormány, miért nem képes Szlovákiában? Még akkor is, ha tudjuk, hogy Szerbiának az uniós csatlakozási tárgyalásokon nagyon fontos a magyar támogatás, a 2011-es magyar uniós elnökség egyik csúcskezdeményezése, a Duna Régió projekt pedig számos előnnyel kecsegtet számukra is.

A kisebbségi nemzeti tanácsokról szóló szerbiai törvényt döntő részben két magyar politikus-jogász - Korhecz Tamás és Várady Tibor - írta; úgy, hogy az a magyarokénál sokkal érzékenyebb albán kisebbségi helyzetre is érvényes, normatív megoldásokat hozott létre. Ez az út az Európai Unió kisebbségi politikájának formálásában is nyitva áll előttünk. A nyugatiak ránk hagynák, mert nem ismerik a térséget - csak ahhoz ragaszkodnának, hogy a szabályok egyetemesek legyenek.

Glatz Ferenc már 1991-ben elkészítette egy közép-európai kisebbségi magatartáskódex javaslatát a Bertelsmann Alapítvány felkérésére. Ezt is elő lehetne venni, megvitatni, aktualizálni, kiegészíteni - létrehozni és közösen elfogadni egy olyan szabályrendszert, amely alapján érvényesíteni lehet az egyéni és kollektív kisebbségi jogokat.

Az európai parlamenti képviselők utaltak rá: ma is léteznek jogi eszközök, amelyekkel élni lehetne - csakhogy ezzel végig kellene járni a lassú, öszszetett, szakértelmet és türelmet igénylő bírósági utat, miközben a mi reflexeink tekintélyelvi és (média)politikai természetűek: azonnal jöjjön el az Európai Bizottság elnöke, és nyilvánosan húzza meg a fülét Ján Slotának és Robert Ficónak!

A kisebbségpolitikának új irányt és új esélyt adhatnak a szakpolitikák: például a vízügy, a vidékfejlesztés vagy a határon átnyúló közös programok megvalósítása. Már ma is sokan járnak Szlovákiából Magyarországra, Magyarországról Ausztriába, vagy - Nagyvárad és Arad térségében - Romániába dolgozni. Egyre több szlovák vesz házat a Pozsony vonzáskörzetébe tartozó magyar falvakban. Bár egyelőre csak féllegálisan, de mind több szlovákiai magyar gyerek jár magyarországi iskolákba a határ közelében. Az európai vidékfejlesztési politika nemzeti vidékfejlesztési hálózatokat hoz létre - ezek pedig az uniós támogatás és a jó gyakorlatok példájának hatására mozgósítják a helyi közösségeket.

A vidékfejlesztést és a határon át-nyúló együttműködést jelentős összegekkel támogatja az Európai Unió - ez a Kárpát-medencei magyar kisebbségpolitika számára nagy ígéret. A Székelyföldet leszámítva a tömbmagyarság viszonylag közel él a határhoz - ha megnézzük a magyar-szlovák határvidék térképét, nagyon jól látható, mekkora kisebbségpolitikai nyeresége lehetne egy, a határon átnyúló, virágzó együttműködésnek.

Az új iránynak is van azonban buktatója: Kelet-Közép-Európában elmaradt a decentralizáció. Hiába lenne pénz akár közvetlenül Brüsszelből, a fejlesztési források fölött ma is szinte kizárólagosan a nemzetállami kormányok, illetve az őket befolyásoló ágazati lobbik akarnak rendelkezni. Ne menjünk a szomszédba rossz példáért: az Európa Tanácsnak van egy 1980-ban Madridban elfogadott keretegyezménye, amely lehetőséget ad a helyi önkormányzatoknak, hogy a határokon keresztül együttműködésre léphessenek egymással. Ezt Magyarország 1997-ben aláírta és törvénybe iktatta. De az 1995-ben és 1998-ban elfogadott kiegészítő rendelkezést, amely szerint az önkormányzatok a nemzeti kormányok engedélye nélkül is együttműködhetnek "külföldi" önkormányzattal, 1998 óta napirendre sem tűzte egyetlen magyar kormány sem.