Uj Péter: Küzdj a celebekkel!
Sportolózni fogok. Nem U20-azni, bár csábító lehetne egy-egy Németh Krisztián-nyilatkozat, de engem nem térdeltet be az U20, egyrészt mert az ifjúsági sport az nem A sport, már ha a szórakoztatóipari értelmében használjuk a szót, hanem a sport előzménye, én az alapsportomban, a kosárlabdában sem bírom nézni a profi ifit, az NCAA-t (az amerikai egyetemi bajnokságot), pedig az USA-ban nagyobb tábora van, mint az NBA-nek, és néha még gyorsabban is játszanak, mint a profik, de rettenetesen idegesít a csapatjáték teljes hiánya, a buta labdapüfölés, a fakezű hajigálás, semmi szórakoztatót nem találok benne, semmit a játék igazi szépségéből, amelyet csak igazi, tanult, gyakorlott szakemberek tudnak produkálni, márpedig ez szórakoztatóipar, bizony, nem más.
Másrészt meg a nyolcvanas évek második felének hétvégéit az Üllői úti stadion lelátóján töltöttem (nem szégyellem, de ha újrakezdhetném...), és a pályán reménytelenül szaladgáló, rettenetes meccseken szenvedő csapat tagjai közül hatan vagy heten nyertek ifjúsági Eb-t 1984-ben, és baromira nem érdekelt senkit, amikor hazai pályán égtünk a Pécs ellen.
De térjünk vissza a szórakoztatóiparhoz, teljesen más irányból. Azt magyarázza a tévében, a közszolgálatiban, alányalva mintegy, egy nekihevült sportoló, hogy neki celebekkel kell megküzdenie a műsoridőért, és ez mennyire megalázó, meg kéne már az igazi teljesítményt becsülni, az igazi értéket, és most, reméli - nyalás a tévének - lesz ilyen megbecsülés, a celebes vircsaft meg marad a kereskedelmiekre. Rossz hírem van, nem lesz ebből megbecsülés, mert a néző átmegy majd szépen a celebek után a kereskedelmire, persze akkor, ha a sportoló nem nyújt olyat, amitől mindenkinek kiesik a pörköltes villa a kezéből, de akkor is a celebekkel kell megküzdenie, nincs mese.
A sportoló nagyon jól tudja, hogy milyen az igazi teljesítmény: konkrétan a saját teljesítménye, az az igazi.
A magyar értelmiségi rutingyakorlata: panaszos nyöszögés, hogy manapság már nincsenek érvényes erkölcsi mércék, hogy relativizálnak meg minden, posztmodern banda, aztán hopp, egy szemvillanás alatt erkölcsi mérce fölállítva, mint abszolút mérce, persze, saját teljesítmény valahol topközelben, a többiek meg rögtön le vannak relativizálva.
Tehát a sportoló megítéli önnön teljesítményét: lelődözni az agyaggalambot, elúszni a falig szintidőre - truváj; Győzike nem truváj (hanem cigány). Persze ha azt mondanánk az illetőnek hogy ő most egy nógrádi cigány gyerek, tessék, fusson neki, szintidőre kerüljön be a főműsoridőbe, akkor lehet, hogy sírva menekülne vissza az agyaggalambhoz vagy a medencébe.
Sportolós családban nőttem föl, ennek minden előnyös és káros következményét viselem magamon, éveken át verődött a fejembe, hogy a sport valami más, nagyszerű és fontos dolog, sokkal értékesebb, mint valami léha szórakozás. Ha műkorcsolya, ha atlétika, ha kosár (nálunk a futball hendikepes volt, azt az igazi sportolók gyanúsnak, kültelki szélhámoskodásnak tartották akkor már), mindegy, valami magasabb erkölcs és esztétika manifesztációja, nem említhető egy lapon. Aztán persze rá kellett jönnöm, hogy van még más is, mittudomén, kortárs költészet, horgászás, szexlapok, rockandroll, műlégykötés, kocsmázás és a többi, ami legalább olyan fontos az ember életében, és egy csomó szabadidős tevékenység (magyarul: szórakozás) közül a sport csak az egyik, nincsen kitüntetett helye még akkor sem, ha egyébként számtalan haszonnal kecsegteti mind az egyént, mind a társadalmat.
Diktatúristáék persze nem így szokták gondolni, mind a két nagy huszadik századi agykontroll imádta a sportot, szeretett belőle kultuszt faragni, vallást. Bűnösnek bélyegezni a szórakozás majd minden formáját, és ellenükben építeni a test, a fizikai teljesítmény egyszerű kultuszát; az erő tiszteletét, az alávetettség természetességét taníttatni, beleverni a fejekbe, hogy csak az a hasznos, ami a köznek (az uralkodónak) hasznos, minden más csak léhaság, eltereli a figyelmet a nemzet/szocializmus építésének szent feladatáról.
Addig örüljél, kedves sportoló, amíg celebekkel, tűznyelőkkel, humoristákkal, bolhacikuszosokkal kell küzdened a figyelemért. Addig nagyjából rendben mennek a dolgok, bármenynyire is nyomorultnak és küzdelmesnek tűnik a világ.
