A szűkebb értelemben vett gazdasági válság lényege egy restrikciós spirál működése - ez jellemzi nem csupán az elmúlt egy év folyamatait, de az egész 2003-2004 után időszakot is. Sőt, ekkortól számíthatjuk nem pusztán a gazdasági, de a társadalmi válság megjelenését is - és a két válságfolyamat összekapcsolódik, egymást erősíti. Elmondhatjuk: a válságkezelés a gazdasági és társadalmi válság egymásra hatásának mechanizmusa révén válik a válság további okává.

Konkrétabban: a megszorító gazdaságpolitika, amellett, hogy folyamatosan mérsékli, csökkenti a fizetőképes keresletet és az adóbevételeket, erősen rombolja a humán erőforrásokat is, valamint éles társadalmi feszültségeket, konfliktusokat gerjeszt, ordas eszmék megszületését (újjászületését) katalizálja. Már csak azért is, mert a megszorításokat a magát baloldalinak nevező politikai párt vezérli és a magát baloldalinak nevező értelmiségi holdudvara "ideologizálja", ennek következtében az egyre égetőbb társadalmi problémák tematizálása a jobboldal, ezen belül is elsősorban a radikális jobboldal térfelére csúszik át. (A jobbközép tevékenysége ugyanis jórészt kimerül a napi döntések következetlen és elvtelen kritikájában). Ez a politikai erő azonban lényegéből adódóan csak valóságidegen és torz reflexiókat képes adni ezen problémákra. A társadalmi feszültségek, konfliktusok kezelésére mindazonáltal a baloldali-liberális kormányzat is kísérletet tesz. Ennek lényege azonban a sorsdöntő szociálpolitikában a neoliberális ihletésű rászorultsági elv erőltetése, amely megbélyegzi a szegényeket, szembeállítja velük a rendszerből kimaradó vagy kevésbé részesedő "középosztályt", végül, de nem utolsósorban, súlyos, elsősorban a roma lakosságot sújtó etnikai feszültségeket gerjeszt. A folyamat végpontja pedig nem más, mint a szegények közvetlen stigmatizációja (lásd: a szegények megregulázásának monoki példáját).

A társadalmi feszültségek kezeletlensége, pontosabban az adott módon való orvosolhatatlansága keményen visszahat a gazdasági folyamatokra: a humán erőforrások rombolása gyengíti a munka termelékenységét és a társadalmi feszültségek éleződésével együtt hatva erősen riasztja a "befektetőket". (Előbbi már korábban megmutatkozott, de ma már utóbbi is keményen érzékelhető.)

Mindez a gazdaságban újabb megszorításokat tesz szükségessé - és a lefelé tartó spirál tovább pörög. Ebből viszont az is következik, hogy a gazdaság makroegyensúlyi mutatónak javulásai is csak pillanatnyiak lehetnek.

*

Eme mechanizmus strukturális alapjait döntően a késő kádári technokrácia és értelmiségi szövetségeseik rakják le - tulajdonképpen már a politikai rendszerváltást megelőző évektől kezdődően. Genezisük szociokulturális hátterével kapcsolatban idéznünk kell Szelényi Iván és Szelényi Balázs gondolatát, akik a "kommunista" eliten belüli és kívüli rivális elitek feltűnésének alapvető okát abban látják, hogy a "kommunista" elit nem gondoskodik saját utánpótlásának felneveléséről - saját gyermekeinek nem "nómenklatúra" karriert szán. Magam inkább úgy vélem, hogy ezek a "gyerekek" nem hagyják magukat szüleik "ízlésének" megfelelően nevelni. Kamasz és fiatal felnőttkoruk egybeesik a létezett szocializmus felbomlásának kezdetével és az országonként változó erősségű nyugati nyitással, a nyugatos típusú magatartásminták és fogyasztói modellek megjelenésével és terjedésével - e folyamatok bázisán pedig a "gyermekek" határozottan fellázadnak szüleik ellen.

Globális perspektívából nézve azonban a késő kádári technokrácia és szövetségeseik csak egy nekik "kiosztott" szerepet játszanak eme struktúra alapjainak lerakásakor - miként általában is a késő államszocialista elitek Kelet-Európában. Ebből a nézőpontból pedig feltárul előttünk az őket megszülő létezett szocializmus történelmi szerepe is. E funkció lényege, hogy e rendszer, fénykora hatalmi elitjének szándéka szerint, szétrombolja (a valóságban inkább csak megbontja), a talált félfeudális alapviszonyokat (amire a történelmi adottságok miatt a polgári-demokratikus viszonyok valószínűleg nem igazán lettek volna alkalmasak), és létrehozza a világkapitalizmus rendszerébe való félperifériás bekapcsolódás - pontosabban újraintegrálódás - társadalomszerkezeti és kulturális feltételeit. Vagyis megszülje egyfelől az ipari munkásságot, majd a világkapitalizmus rendszerébe való félperifériás bekapcsolódást levezénylő elitcsoportokat, és ezzel párhuzamosan a folyamatosan növekvő és gazdagodó fogyasztás bázisán az adott időszakban ebben "jobbnak" bizonyuló kapitalizmust széles társadalmi rétegek számára vonzóvá tegye - és ennek révén depolitizálja, demobilizálja a társadalmat. Magyarországon utóbbi alapozza meg a békés rendszerváltást ugyanúgy, mint azt, hogy a társadalom hosszú ideig gyakorlatilag zokszó nélkül tűri az eredeti tőke- és jövedelemátcsoportosítás megrázkódtatásait. Majd a radikális jobboldal mozgalmaiban a lefojtott elégedetlenség - és a rendszerváltás során a szőnyeg alá söpört nagy társadalmi kérdések - elemi erővel és torz formában törnek felszínre.

*

És ennél a pontnál a fogyasztás szerepének taglalásához érkeztünk.

Foucault veti fel, hogy a modernitás történetének előrehaladtával alapvetően megváltoznak a hatalomgyakorlás eszközei. A közvetlen kényszerítést, ezen belül a büntetést felváltják a hatalom érvényesítésének finomabb technikái. A frankfurti iskola szellemiségéből következően a "jóléti kapitalizmus" korszakától eme finom technika nem más, mint a fogyasztói vágyak felkeltésén alapuló manipuláció.

Mint arról írásom elején már szó volt - és innentől már a saját gondolatmenetem következik - így van ez már a létezett szocializmus időszakában is: a fennálló hatalom politikai legitimitásának hiányát a fogyasztás folyamatos bővítésével igyekszik ellensúlyozni: ezzel vásárolja meg a hatalom a társadalom politikai lojalitását. A kapitalizmusban ezzel szemben a fogyasztói vágyak folyamatos felkeltése elsősorban a munkára kényszerítés és a folyamatos keresletteremtés eszköze - miután a létezett szocializmussal szemben itt nincs közvetlen munkakényszer, és a politikai rendszer is többnyire legitim, eme rendszer urainak elsősorban a társadalom gazdasági lojalitását kell megvásárolniuk. (Azért csak elsősorban, mert választási időszakokban a fogyasztáshoz kapcsoló ígéretek a politikai pártok részéről is nagy szerepet kapnak, tehát akkor, amikor politikai lojalitást kell megvásárolni). Mindazonáltal - mint arra többek között Hans-Peter Martin és Harald Schumann is felhívják a figyelmet - az újkapitalizmus korszakában már itt is változik a helyzet: mivel a tőkének egyre kevesebb munkaerőre van szüksége, vagyis egyre több a "felesleges" ember, a fogyasztási igények felkeltésének és ébren tartásának erősödik egy, már korábban is meglévő, de most markánsabbá váló, határozott demobilizációs, vagyis politikai funkciója is.

Szándékosan írok a fogyasztói vágyak felkeltéséről és ébren tartásáról, nem pedig a tényleges fogyasztásról - a "jóléti kapitalizmust" követő újkapitalizmusban ugyanis a kettő elválhat egymástól. Az újkapitalizmust már nem annyira a folyamatosan bővülő és gazdagodó fogyasztás, mint inkább a fogyasztói vágyak felkeltésével való játszadozás jellemzi. Mindazonáltal mindkettő "benne van" a legutóbbi egyesült államokbeli "túlfogyasztásban" - de a magyar devizahitelesek nagyarányú eladósodásában is. Utóbbi miatt (is) bizonyos értelemben - legalábbis a társadalom néhány szegmensét tekintve - Magyarországon szintén "túlfogyasztási" válságról beszélhetünk.

De eközben - elsősorban Ferge Zsuzsa munkássága nyomán - az is tudható, hogy hazánkban a társadalom igen nagy részét tekintve az elemi szükségletek kielégítettsége szempontjából inkább alulfogyasztás regisztrálható, nem függetlenül attól, hogy egyrészt az utóbbi húsz évben a tőkejövedelmek növekedése többszörösen meghaladta a munkajövedelmek növekedését, másrészt foglalkoztatottsági rátánk kirívóan alacsony szintre süllyedt. (Sőt, a "túlfogyasztók", így a devizahitelesek egy része is munkajövedelméből magát és családját fenntartani nem képes eladósodottakból áll.) Az ő esetükben elmondható: fegyelmezésük nem a folyamatosan bővülő és gazdagodó fogyasztással, hanem a fogyasztói vágyak felkeltésével és "bővített újratermelésével" történik.

Ez a "beetetésnek" is nevezhető játszma tulajdonképpen már a létezett szocializmusban is tetten érhető. A magyar társadalom (kisebb intermezzoktól eltekintve) már az 1978-as gazdaságpolitikai fordulat óta azt hallja politikai és gazdasági elitjétől, hogy a szebb - és Nyugatról származó prospektusokban, valamint az elitek és a felső középrétegek fogyasztói szokásain meg is mutatott - jövő érdekében "átmenetileg" meg kell húzniuk a nadrágszíjat: "még két év megszorítás, és utána jöhet a fellendülés".

A késő kádári technokrácia nagyjából a Gyurcsány-kormány felállásának időszakától kezdve kivonul a csúcshatalomból - hogy helyét egy általa szocializált, de vele szemben baloldali nosztalgiákkal már szinte egyáltalán nem rendelkező fiatalabb elitcsoportnak adja át - és/de nagy része üzleti pozíciók elfoglalása mellett az újkapitalizmus fő ideológusává szegődik. És azt kiáltja az emberek felé, hogy fogyasztani nagyon jó - de most ne akarjanak fogyasztani. Majd ha előtte mérséklik élvezeteiket. A bevásárlóközpont eme játszma tárgyi példája: szemben Nyugat-Európával, nálunk egyenesen a főváros közepébe telepítik - de az emberek főként csak szemlélődjenek benne.

Mindazonáltal eme történet nem csupán a gazdasági elit kifinomult hatalomgyakorlási technikájáról, hanem önsorsrontó magatartásáról is szól: mint azt már több korábbi írásomban kifejtettem, az e mentalitáshoz kapcsolódó megszorító gazdaságpolitika a tőke lehetőségeit is rontja, a tőke önnön önemésztő mechanizmusait is életre hívja és újratermeli.

*

A fogyasztói mánia - és mellette a munkaalkoholizmus - az a szenvedély, amelyet a korlátlan és kontrollálhatatlan profitéhség szenvedélyétől hajtott tőke folyamatosan gerjeszt és újratermel. Az ezektől szenvedő és folyamatosan kielégítetlen emberek pedig valamiféle kárpótlást, ellenszenvedélyt keresnek, hiszen egy szenvedélyt csakis egy másik szenvedély képes legyőzni. Mivel pedig a neoliberalizmust baloldali, szocialista mezben áruló "harmadik út" zsákutcának bizonyult, ez az ellenszenvedély szerte a világon egyre inkább a közösségiséget imitáló, erősödő nacionalizmus, sőt rasszizmus lesz - a centrum országaiban is. Szakértői vélemények szerint pedig a radikális jobboldal ereje és agresszivitása Magyarországon - nem függetlenül a történelmi hagyományoktól és azok feldolgozatlanságától - különösen erős.

*

Tamás Gáspár Miklós már több éve kimondta, de a húszéves évforduló tükrében különös élességgel rajzolódik ki: a magyarországi kapitalizmus és az azt létrehozó rendszerváltás lényegében véve megbukott.

A rendszerváltás bukásának lényege, hogy az abból kinövő rendszer gyakorlatilag semmiben sem képes teljesíteni a rendszerváltó elitek ígéreteit. A rendszerváltás kezdeményezői szociális piacgazdaságot ígértek, és ma ehelyett azt látjuk, hogy a társadalom csaknem kétharmada létminimum alatt él, és jelentős alulfoglalkoztatottság mellett a munkában lévők helyzetét is nagyfokú bizonytalanság, kiszolgáltatottság jellemzi. A rendszerváltás kezdeményezői politikai demokráciát és szabadságot ígértek, és ma ehelyett azt látjuk, hogy a politikai pártok nem nyújtanak valódi választási lehetőséget a választópolgároknak, a politikai pártok vezetői Bibó István szavaival élve olyan "hamis realisták", akiknek a tevékenysége kimerül "a hazug konstrukció ide-oda tologatásában". És mivel a konstrukció valóban hazug, az a politikus, aki kísérletet tesz választási ígéretei teljesítésére, szükségképpen bukásra van ítélve (lásd Medgyessy Péter történetét).

És ezzel megbuktak nemcsak a rendszerváltást levezénylő politikusok, de értelmiségi ideológusaik is. Még akkor is, ha többségük mindmáig úgy tesz, mintha a lényeget tekintve mi sem történt volna.

De miben is áll a konstrukció előbb említett hazugsága? Nos, abban, hogy a politikai elitnek el kell hitetnie önmagával és a társadalommal, hogy az ország sorsát érintő érdemi döntések az ő kezében összpontosulnak. Holott a tényleges hatalmat a külső és belső gazdasági elitek és értelmiségi ideológusaik birtokolják, amelyek keményen megszabják - erősen korlátozzák, sőt, időről időre teljesen beszűkítik - a politikai elitek mozgásterét. (A rendszerváltás kezdeti időszakában a rendszerváltó elitek keze még kevésbé volt kötött, az alternativitásban rejlő lehetőségek felismerését és realizálását azonban elmulasztották).

Az elmúlt húsz év hatalomszerkezeti történetét legplasztikusabban Éber Márk Áron metaforája jellemzi: "az ökonokrata szakértelmiség útja az osztályhatalomhoz". Farkas Attila Márton pedig minden korábbinál élesebb képet fest ezen elitcsoport szociokulturális jellemzőiről, valamint önlegitimációs ideológiáiról és annak nyelvi eszközeiről: "Nálunk a komoly szakértelem és nyomában a közvélekedés kivétel nélkül minden esetben a népre (a lakosságra) nézve hátrányos döntést tartja megalapozott, felelős döntésnek és a népre kedvezőt ťelhibázottnak, károsnak, felelőtlennek, az erről szóló beszédet pedig demagógnak és populistának. E beszédben a szakmailag megalapozott, a politikusi fájdalmas, de szükséges szófordulat szakértői szinonimája".

*

De mi is kerül itt válságba, mi is bukott meg tulajdonképpen? Válaszom: az újkapitalizmus, mint rendszer.

Gideon Rachman nemrég a Financial Times hasábjain a magyar válságot a globális válság mikrokozmoszának nevezte. És valóban, országunkban már a 2000-es évek első harmadától a centrumországokénál markánsabban jelennek meg az újkapitalizmus lényegi válságelemei: a humán és ökológiai erőforrások felélése, az egyes szférákban megnyilvánuló alulkereslet, a politikai elit súlytalanná válása, a társadalom erősödő szétesése, atomizációja. Ennek oka pedig Magyarország félperifériális jellege (kettős gazdaság és társadalomszerkezete, éles társadalmi egyenlőtlenségei, a helyi kultúra hanyatlása, a gyenge demokratikus hagyományok és civil társadalom, az erős kitettség a nemzetközi gazdasági-pénzügyi folyamatok ingadozásainak), valamint ezzel öszszefüggésben az, hogy a kelet-európai félperiférián a rendszer működtetésére a centrumhoz, centrumokhoz viszonyítva kevesebb erőforrás áll rendelkezésre - kevesebb az "olaj", jobban csikorognak a kerekek...

Magyarország tükörszerepéhez paradox módon sajátos történelmi hagyományai is hozzájárulnak. Mégpedig döntően uralkodó elitje magatartásmintáinak folyamatos átörökítése révén.

Az "ökonokrata" szakértelmiség magja, fiatalabb nemzedékeinek atyja a késő kádári technokrácia, melynek habitusáról 1989-ben az akkor még illegális Beszélő hasábjain többek között a következőket írtam: "Az új elit nemcsak különbözik, de igen fontos szempontból hasonlít is a régihez. Ez szocializációjának egyik további sajátosságával (az elsőt a nyugati piacgazdaságokból beszüremlő tapasztalatok jelentik - Sz. E.) függ össze: a Kádár-korszak magyar társadalmát keresztül-kasul átszövő bürokratikus különalkuk rendszerében nőtt fel, vált a hatalom birtokosává, vagy jó reményű várományosává. Ha akarta, ha nem, előrejutása során igénybe kellett vennie a bürokratikus különalkuk rendszerét. Az informális alkudozás képessége tulajdonságává vált, és ez jelentősen gyengíti, gyengítheti piaci irányultságának erejét. Az új elit tagjai ebből a szempontból kettős kötődésű hősök. Különösen nagy jelentősége van annak, hogy a régi elithez hasonlóan jól bejáratott informális kapcsolatrendszert építettek ki egymás között".

Ennek alapján (is) akkori prognózisom lényege a következő volt: "Nem lesz tehát sem radikális reform, sem diktatúra. Ami várható, az egy autoriter, de nem diktatórikus politikai berendezkedés és a társadalom alapvetően rendies jellegének fennmaradása - nyugat-európai színekben. Ez a rendszer azonban a szociális feszültségek egyre erőteljesebb növekedése miatt valószínűleg nem lesz tartós, de társadalmi empátia hiányában fenyegetettségét az új elit várhatóan nem fogja időben felismerni".

És valóban: az elmúlt húsz év története nem tisztán neoliberális jellegű, inkább időről időre fellángoló reformradikalizmus jellemzi, melynek hatásait azután egyfelöl az elitek önön rendisége másfelöl a társadalom sajátosan, gyengén, de mégiscsak működő védekező mechanizmusai időről időre valamelyest tompítják. (A kiépülő rendszer "tartósságával" kapcsolatos előrejelzésemhez még visszatérek.)

Ami azonban most a leglényegesebb, az a rendiség máig tartó továbbörökítése. És az, hogy valójában ezzel való "terheltségünk" is a világkapitalizmus változási tendenciáit rajzolja ki élesen. Az újkapitalizmus - és ami utána jöhet c. 2006-os könyvemben részletesen is kifejtem: globális szinten a piaci verseny beszűkülése, a munkaerő tőkéhez viszonyított "röghöz kötése", a tőke egyoldalú "használatiértékesülése" a termelőszférában és a profitérdekelt magántulajdonos egyre láthatatlanabbá válása a termelési viszonyok refeudalizációjának irányába mutat. E folyamatra egyébként korábban már más szerzők is felhívták a figyelmet, például Jeremy Rifkin, aki a jelenkori kapitalizmus folyamataiban egy globális középkor felé mutató elmozdulást lát. A találó kifejezés szerint a világ globális faluvá lett.

Vagyis a mi rendiségünk egyre inkább világtendencia is, bizonyos értelemben nem más, mint a polgári demokratikus játékszabályok általános gyengülésének, felborulásának sajátos, túlrajzolt tükörképe - legalábbis a várható jövőt illetően.

*

Amit Magyarországról elmondtam, az többé-kevésbé egész Kelet-Európát jellemzi - bár Magyarország élen jár a nemzetközi folyamatoknak való kitettségben, a többi kelet-európai ország képe is gazdaságuk és társadalmuk többé-kevésbé kettős szerkezetét (az egyetlen kivétel talán Szlovénia), szakmastruktúrájuk fokozódó leértékelődését (külföldre irányuló termékeiknek igen magas a bérmunkatartalma) és termelési kínálatuk monokulturális jellegét mutatja. Vagyis többekkel ellentétben úgy vélem, hogy viszonyaink definiálásakor túlzott leegyszerűsítés, pontosabban egyoldalúság kizárólag valamiféle "magyar modellről", illetve annak válságáról beszélni. E megközelítésről Szilágyi Ákos gondolatai jutnak eszembe: a magyar habitust a legnagyobb szélsőségek közötti ingadozás jellemzi. Hol túlértékeljük magunkat ("a legvidámabb barakk" vagyunk, "éltanulók vagyunk" stb.), hol a lehető legrosszabbnak véljük nemzeti teljesítményünket, súlyos önváddal, sőt egyenesen a nemzethalál gondolatával küszködünk. Mostani évtizedünk közepe tája óta éppen az utóbbi életérzés vált uralkodóvá - a tavaly őszi krízis kitörése óta pedig egészen idáig szinte elsöprővé. Közvélemény-formáló értelmiségünk, amely az újkapitalizmus egész rendszerének súlyos válságával nem kíván szembesülni, csak most kezdi látni, láttatni (néhányan már rögtön az ellenkező, eufóriás állapotba esve), hogy térségünkben sem vagyunk egyedül, súlyos válságba került szinte egész Kelet-Európa. Pedig néhány józan közgazdász - elsősorban Kádár Béla - már két éve leírta: növekedési mutatóink az elmúlt két évtized távlatában nem rosszabbak, mint a többi kelet-európai országéi. Politikai rendszerünk hosszú távon nézve nem instabilabb, a "mutyizás", a fekete- és szürkegazdaság nem kiterjedtebb. A foglalkoztatási mutatónk nagyon rossz - de Lengyelországé (legalábbis a két évvel ezelőtti adatok alapján) még rosszabb.

Az viszont való igaz, hogy a mostani krízis térségünkön belüli differenciáló hatását ma még korai lenne megjósolni. Amit már láthatunk: az egy-két éve még "aktuális éltanulóként" jellemzett Szlovákia gazdaságának magyarországinál is drámaibb megrendülése, és a gazdaságukat korábban nálunknál kevésbé kinyitó Csehország és Lengyelország viszonylagos állóképessége.

*

Bár válságról, sőt bukásról írtam, nem gondolom, hogy a jelenlegi társadalmi-gazdasági berendezkedést a belátható időn belül valamiféle egészen új, az újkapitalizmus rendszerét alapjaiban meghaladó rendszer válthatja fel akár világszinten, akár - és főként - a kiszolgáltatott helyzetben lévő Magyarországon. A létezett szocializmus ellenzéki köreiben a török hódoltságot idézve annak idején szállóige volt, hogy a "tarthatatlan állapotok" ötszáz évig tartottak... Vagyis mind a globális, mind a helyi válság állapota hoszszú évtizedekig is eltarthat, kisebb javulásokkal (most mintha e kezdetének lennénk tanúi), majd újabb visszaesésekkel. (Ebből a szempontból 1989-es előrejelzésemet, mely az új magyar kapitalizmus rövid időn belüli teljes széthullását prognosztizálta, ma már nem tartom reálisnak.)

Bár e hosszú évtizedeket tekintve a globális válságnak több kimenetele is lehetséges, most a legvalószínűbbnek az tűnik, hogy a centrumországokban az általános keresletélénkítés eredményeként a termelőkapacitások adott szerkezete még egy ideig megmenthető, stabilizálható. Az ehhez szükséges források azonban csak vagy a bankóprés segítségével teremthetőek elő, vagy a Kína felé történő további eladósodással, vagy a munkásság és a perifériák, félperifériák erősödő kizsákmányolásával, kizsigerelésével. Esetleg mindhárommal együtt. Ezek már rövid távon jelentkező negatív hatásait itt és most nem tudom taglalni - az eddig vázoltakból könnyen levezethetőek. Ami nem sokkal később jelentkező, ezeknél is nagyobb baj lenne, az (többek között) az adott termelőkapacitások elértéktelenedésén alapuló (és globális szinten valójában túltermelési) válság elhúzódása, ami átmeneti amplitúdórezgések után a mostaninál is nagyobb és pusztító erővel törhetne felszínre.

Magyarországnak ilyen körülmények között kell elnavigálnia magát. Lényegében véve akkor is, ha létrejönne a többek által már régóta szorgalmazott kelet-európai összefogás, amelynek révén régiónk a nemzetközi térben legalább kísérletet tehetne sajátos érdekei érvényesítésére.

Részletek a szerző A magyarországi újkapitalizmus válsága. Mérleg a politikai rendszerváltás után húsz évvel című tanulmányából, mely az MTA Politikai Tudományok Intézete által szerkesztett, a rendszerváltást értékelő kötetben jelenik meg ez évben.