Az ügy fontos kérdéseket vet fel a szülői felelősségről, az intézmények, a közösség szerepéről, arról, miként érhető el, hogy a gyerekek és szüleik jó lehetőségnek tekintsék a tankötelezettséget, és minél tovább vegyenek részt a közoktatásban, a nem formális képzésekben, tevékenységekben, s mit tegyenek az intézmények annak érdekében, hogy a gyerekek és szüleik jól érezzék ott magukat. Mindezek előtt azonban azt a kérdést kell feltenni, hogy a magyar társadalom mekkora része tekinti a közoktatást olyan szolgáltatásnak, aminek elsődleges célja a gyerekek képességeinek kibontakoztatására hivatott örömteli tevékenység, egyenrangú, partneri kapcsolatban a szülőkkel és a közösséggel.

A szülők felelőssége a gyerekek felnevelésében, gondozásában meghatározó, és ezt nem is kérdőjelezi meg senki. Az ENSZ idén húszéves gyermekjogi egyezményében, amely a világon a legszélesebb körben ratifikált emberjogi szabály, melyet kettő kivételével minden ország aláírt, ez áll: "A felelősség a gyermek neveléséért és fejlődésének biztosításáért elsősorban a szülőkre, illetőleg adott esetben a gyermek törvényes képviselőire hárul... a részes államok megfelelő segítséget nyújtanak a szülőknek és a gyermek törvényes képviselőinek a gyermek nevelésével kapcsolatban rájuk háruló felelősség gyakorlásához, és gondoskodnak gyermekjóléti intézmények, ellátások és szolgáltatások létrehozásáról".

Magyarország saját jogrendje részének tekinti az egyezményt, de azt még a jogalkalmazók közül is kevesen ismerik, és még kevesebben alkalmazzák. A pedagógusok arra panaszkodnak, hogy sem az idejük, sem a felkészítettségük, sem az energiájuk nem elég ahhoz, hogy az otthonról motiválatlanul és éretlenül érkező, gondokat okozó gyerekekkel megfelelően foglalkozzanak, viszont a laikus, kevéssé iskolázott, szegénységben, izolációban élő, frusztrált szülőtől elvárják, hogy képes legyen erre, mert szülő.

Az egész fejlett és fejlődő világban probléma, miként lehetne elérni, hogy a gyerekek éretten, lemaradások nélkül kerüljenek be az iskolába, és minél tovább tanuljanak. A szülők és a gyerekintézmények támogatását, megerősítését, a várandósgondozás, a korai gyerekfejlődés jelentőségét, a családdal, szülőkkel való partneri kapcsolatot, a kulturális sokféleség, az eltérő hagyományok és élethelyzetek tekintetbe vételét, a társadalmi befogadás, integráció, együttműködés jelentőségét emeli ki mindenki, aki megpróbál ezzel a problémával komolyan szembenézni. Az Európa Tanács hároméves programja a pozitív szülőség elősegítését tűzte ki célul. Ennek egyik eleme az, hogy Európa minden országában tiltsák a gyerekek testi, lelki bántalmazását, és mindenkinek lehetősége legyen az ennek megfelelő nevelési technikák megtanulására. Ha a szülőktől az erőszakmentességet, a pozitív megerősítést, a gyerek képességeinek kibontakoztatását segítő pozitív visszajelzéseket várjuk el, akkor a nehézségekkel küzdő szülőket is csak ilyen eszközökkel lenne szabad ösztönözni. Hiszen ebből azt is megtanulhatják, hogy ezek hatékony és követhető technikák. A szülők közvetlen (ki)oktatása viszont olyan egyenlőtlen hatalmi viszonyokat eredményez, amelyek elrettentik a szülőket, mégpedig a magasabb státuszúakat is. A szakembereknek meg kell tanulniuk közös gondolkodás keretében kialakítani a legjobb megoldásokat.

A szakértők egyértelmű javaslatai szerint, amit a kutatások is alátámasztanak, az első életévek gondozási, nevelési eredményessége a garancia arra, különösen a hátrányos helyzetű családok esetében, hogy a gyerekek az iskolába be tudjanak illeszkedni, és ott sikeresek legyenek. Ennek érdekében az EU kimondja, hogy minden gyerek számára lehetőleg ingyenesen elérhetővé kell tenni a magas színvonalú napközbeni gyerekellátást a legfiatalabb kortól 12-14 éves korig. Biztosítani kell a rugalmas, sokszínű tevékenységet, a szülők és gyerekek szükségleteihez igazított nyitva tartást, szolgáltatásokat, hogy a szülők össze tudják hangolni a munkavégzést a családi élettel, illetve munkát kereshessenek. Miközben nálunk szakmai körökben, amint a Népszabadságban is olvashattuk, vitatják még az egységes óvoda-bölcsőde létjogosultságát is, az Európai Bizottság által életre hívott gyermekgondozási hálózat javaslatok sorát fogalmazta meg egy olyan egységes európai képzési és ellátási rendszer kiépítése érdekében a születéstől az iskoláskorig, amelyben a gyerekek napközbeni gondozásával, nevelésével foglalkozók komplex, magas színvonalú képzést, és ennek megfelelő megbecsülést, fizetést élveznének. A különféle intézménytípusok eltérő filozófiája, szakmai programja, ágazati besorolása elsősorban nem a gyerekek szempontjait veszi figyelembe. Sokkal fontosabbak az intézményi, szervezeti, anyagi érdekek és a megszokás. Ha megvalósulna az az elv, hogy a "gyerekkel megy a pénz", ahogyan ez sok országban gyakorlat, akkor sokkal inkább a gyerek és a család szempontjai szerint lehetne a szolgáltatásokat finanszírozni, ami jóval rugalmasabbá tenné a rendszert. Sok országban egy integrált intézménybe szervezik a különböző korú gyerekcsoportokat, persze szigorú minőségi és tárgyi feltételekkel.

Ennek kiemelkedő jelentősége lenne a sajókazaihoz hasonló ügyekben is. Ha az a cél, hogy minden gyerek éretten, felkészülten és motiváltan kerüljön az iskolába, akkor azokat a lehetőségeket kell keresni, amelyek ehhez nyújtanak segítséget. Minden erővel támogatni kell a szülőket, a közösségeket és a gyerekeket abban, hogy örömteli és ingergazdag legyen a gyerekkor, aminek része a játék, a környezet sokoldalú megismerése, a szerető törődés és a testi, lelki, szellemi fejlődés.

Ha nem beszélünk világosan arról, hogy miképp függ össze a szülész, a védőnő, a gyerekorvos, a gondozó, az óvodai és iskolai pedagógus, a szociális munkás, a képviselő, a hatósági munkatárs, a jegyző napi munkája a fenti kérdésekkel, akkor nem fogjuk megérteni, hogy miért állunk ilyen rosszul, és miért elsősorban büntetni, megtorolni akarnak oly sokan, támogatás és együttműködés helyett.

(Mindezek fényében, szomorúan konstatáltam, hogy az augusztus végén Strasbourgban tartott európai kora gyermekkori neveléssel, gondozással foglalkozó konferencián a több mint 700 résztvevő között egyetlen magyar sem volt rajtam kívül. )

El lehet dönteni, hogy móresre akarja-e a magyar társadalom tanítani azokat, akik nem tesznek eleget szülői kötelezettségüknek vagy támogatni akarja őket, s közösen megoldani a felmerülő problémákat. A tömeges iskolai hiányzások, bukás, kimaradások esetén Angliában például egy erre specializálódott szakembercsoport elemzi végig az iskolai tantestülettel, hogy mik az okok, és hogyan lehetne változtatni, tekintetbe véve a helyi sajátosságokat. Nálunk ezzel szemben a leggyakrabban elzárkóznak annak a felvetésétől is, hogy az iskolának is lehet felelőssége, feladata ezekben az esetekben.

A sajókazai asszonyok reakciója, hogy minden olyan gyereket naponta elkísérnek az iskolába, aki nem szokott oda rendszeresen megérkezni, remek példa arra, hogy a közösség miként tud segíteni. Ez nemcsak a gyereket, hanem az egész közösséget megerősíti. Példamutató kezdeményezés, jó lenne, ha sok követőre találna. Sok ilyesféle egyszerű, könnyen kivitelezhető megoldást találunk a nemzetközi gyakorlatban.

Vajon mit tanulhatnának a börtönbüntetésre ítélt szülők a börtönben a gyereknevelés, az iskoláztatás fontosságáról, és módszertanáról, miközben a "legdrágább szociális ellátásban" részesülnek. Gondoljuk meg, két ember közel egyéves büntetése jó pár millió forintba kerül, amit a helyi gyerekek és iskola érdekében nyilván sokkal jobban lehetne hasznosítani. Demagógiának tűnhet, mégis megkérdezem, a családjukból kiemelt, intézményben nevelkedő gyerekek iskolalátogatási szokásait és tanulási eredményességét összevetették már a büntetést szorgalmazók a családban nevelkedőkével?

Nemzetközi adatok szerint a két évet meghaladó, jó minőségű bölcsődei, óvodai ellátás igen nagymértékben növeli az iskolai beilleszkedés, sikeresség esélyét. Azután pedig minden egyes elvégzett iskolai osztállyal jelentősen nő a későbbi munkavállalás és beilleszkedés esélye, és csökken a bűncselekmények elkövetésének és a börtönbe kerülésnek a valószínűsége. Az amerikai adatok jelzik, hogy még a felnőttkorban, a börtönben elvégzett iskolai osztályok is erősen hatnak a visszaesési arányokra.

A változások nem mennek gyorsan, nemcsak a családoknak és a gyerekeknek, de a szakembereknek, az intézményeknek, a közvéleménynek is szüksége van időre a megismeréshez, az elfogadáshoz, a változtatáshoz.

A választás a mi kezünkben van. Együttműködni akarunk, közösen sikereket aratni vagy megtorolni, büntetni? Ez a következő évek kérdése, és nem csak a gyerekek, a családok vonatkozásában. A politikának ebben is kiemelkedő a felelőssége, adhat mintát, ilyet is, olyat is.

A szerző szociológus