0.03. A számok pirosan villogtak a számlapon. Bradák Sándor meghökkenve nézett a vállát rázó golyóálló mellényes rendőrre. Az ágy végénél a háziorvos állt, mellette egy mentős, köröttük fegyveresek. A feleségét is alig látta tőlük, aki a sarokban állt, nem mozdult. Bradák nem értette, miért nem szól ezeknek az embereknek, hogy halkabban legyenek, a szomszéd szobában alszanak a gyerekek. Szólni próbált, de rámordultak, maradjon nyugodtan. Aztán kiment a házból, ahogy kérték tőle. A mentőben az orvos egy injekciót adott neki, hogy megnyugodjon, pedig nem volt ideges, csak nem értett semmit. Az utca olyan volt, mintha akciófilmet forgatnának. Villogó rendőr- és mentőautók, kommandósok, fehér köpenyesek. Mintha féltek volna valamitől. Azután elaludt. Az Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézetben tért magához.

"Éber, térben-időben orientált, együttműködő, nyugodt, gondolkodása ép, aktuálisan feszült...", olvasható az OPNI felvételi jegyzőkönyvében. Mégis ott tartották megfigyelésre. Ahogy teltek a napok, már valóban kezelésre szorult: mély depresszióba süllyedt.

"Két hónapja családjával szemben érdektelen, agresszív, feleségét késsel fenyegeti, a gyerekeit veszélyezteti, kritikátlanul szórja a pénzt" - állította a felesége, aki egy öt évvel korábbi bankszámlakivonattal igazolta állítását. Az egy év múlva lefolytatott nyomozás arra jutott, hogy beutalás és a felvétel indokolt volt, a gyógykezelés nem lett volna elkerülhető.

- A beutaló kiadása és a kórházi felvétel egyaránt jogszerűtlen volt - állítja Hídvégi Klára, az Állampolgári Bizottság az Emberi Jogokért Alapítvány képviselője. - A háziorvos és a szakorvos anélkül írta a beutalót, hogy egyáltalán találkozott volna Bradák Sándorral. A rendőri segédlettel történő bevitelt sem indokolta semmi. A jegyzőkönyvek tanúsága szerint Bradák nem tartott otthon fegyvert, a rendőrök és a mentők kiérkezésekor aludt. Sem akkor, sem később nem volt agresszív.

Bradák Sándor tucatnyi évet élt le a feleségével. Voltak súrlódásaik, anyagi gondjaik, de azt gondolta, jól megvannak. Vettek egy házat Kiskunlacházán, született három gyerekük. Mindketten másodjára házasodtak. Neki nem volt gyereke az előző kapcsolatából, a feleségének négy is. A legkisebb lányt ők nevelték. Az ominózus éjszaka előtti hónapokban azonban az egyik fiú bejelentette, hogy odaköltözne. De Bradáknak akkor már az időközben kamasszá lett lány is sok volt, szűkösen voltak. Az egyik szobában ők aludtak, a másikban a három közös gyerek, a harmadikban a lány. Hová tegyen még egy embert? Nemet mondott.

Innentől nem volt otthon becsülete. De erre mégsem gondolt volna. A felesége összeszedte a korábbi leleteit - a katonaság alatt pszichiátrián kezelték, de tíz éve már gyógyszert sem szedett -, felkereste a háziorvost, aki a panaszáradatot hallva írt egy Bradák nevére szóló beutalót a körzeti ideggondozóba. A felesége ment el helyette. A szakorvos az elmondottak és a beutaló alapján úgy vélte: kiújult a férj betegsége és kivizsgálásra küldte az OPNI-ba. A férfit nem látta. A feleség aznap este biciklire ültette a nagylányt, hogy hívja ki a háziorvost, mert a férje fegyverrel kergetődzik a házban. A háziorvos rendőri segítséget kért. Mire összeállt a csapat, Bradák lefeküdt aludni.

Másfél hónapot töltött a kedélybetegosztályon. Május 18-án otthonába bocsátották, június 3-án önként kérte a felvételét. Nem volt maradása otthon, máshová meg nem mehetett. Így lett az OPNI ápoltja, akinek az intézet felszámolásakor szociális munkás keresett szállást: "...betegsége élethelyzetéből adódott, itt tartózkodásának jelenleg csak szociális indikációja van..." A Lehetőség Házában kapott helyet, majd amikor megszűnt az alapítvány, egyházi fenntartású szállón lakott.

Korábban gyógymasszőrként dolgozott, jól keresett. Az intézet után hónapokig nem kapott munkát. A felesége közben háromszor próbálta gondnokság alá vetetni. Hosszú hónapokig csak a helyi családsegítő munkatársának jelenlétében találkozhatott a gyerekeivel, akik semmit se értettek az egészből. Nem mondta el nekik az igazságot. Már nem hiszi, hogy valaha is ő nevelhetné a gyerekeket. Semmije sincs, bár a ház fele jogilag az övé.

Szerettük volna megkérdezni a volt feleséget, mi a véleménye a férje által - hivatalos iratokkal igazolt - mondottakról, de nem sikerült felvenni vele a kapcsolatot.

Bradák azóta sem jutott túl a két évvel ezelőtti éjszakán.

"Gyerekkoromban sokat néztem fejem fölött kötelékben repülő vadászgépeket. Az apám is ott volt a gépeken, de ő nem tudta, hogy én nézem lentről. Azt sem tudta, hogy létezek. Orosz tiszt volt, aki egy férjes asszonnyal létesített kapcsolatot. 1958-at írtak akkor. A család megrémült. Anyámat elrejtették, majd azt mondták, hogy a gyerek a férjétől van, csakhogy a névadó apám akkoriban börtönben ült. Sosem láttam. Anyám ivott, a nagyszülők neveltek, majd intézetbe adtak. Sokáig kerestem a helyem. A második esküvőmön azt hittem, révbe értem. A három gyönyörű gyerek kárpótlás mindenért.

De nincs kárpótlás.