Gyorsan tisztázzuk, hogy újságíró vagyok és a diákok lógási szokásairól írok, róluk meg megtudom, hogy az egyik pécsi középiskola végzős tanulói, és két éve járnak együtt. Elmondják, hogy ma hamarabb szabadultak, úgyhogy tényleg nem lógnak, de miután látják, nem kell tőlem tartani, bevallják: szoktak, bizony. Mindig azért, hogy együtt legyenek.

- Máskülönben nincs idejük találkozni? - kérdezem őket.

- Dehogy, délután együtt tanulunk - mondja a fiú.

- Minek lógni, ha az iskola után úgyis együtt vannak?

Tanácstalanul egymásra néznek.

- Unják valamelyik órát? - faggatózom tovább.

- Néha unjuk - ismeri el a lány.

- Én szinte mindet unom - teszi hozzá a fiú.

- Akkor minek jár gimibe?

- Szeretünk járni - felel kettejük helyett a lány.

- Akkor miért lógnak?

- Mindenki lóg, néha - morogja a fiú. - Főleg, akik járnak valakivel.

- Ha lebuknak, hogyan igazolják a lógást?

- Nekem az anyum igazolja - mondja a lány. - Vele én mindig őszinte vagyok. De azt azért nem engedi, hogy gyakran lógjak, egy évben egyszer-kétszer lehet.

- Nekem az apám igazolja - árulja el a fiú a saját módszerét. - A szüleim elváltak, anyámmal élek, de jó a kapcsolatom apámmal, és ha kell, ő beírja, hogy családi okból hiányoztam.

Pécsett a sétálóutca és az Árkád a lógós diákok gyakori célpontja, ám három délelőtt kevés volt arra, hogy tetten érjek akár egyetlen lógós diákot is ezeken a helyeken. Kérdeztem vagy száz középiskolás lézengőt, ám ők mind azt állították: nem lógnak. Betegek, hamarabb véget ért a tanítás, vagy más dolgukat intézik tanári engedéllyel. Azt viszont senki sem tagadta, hogy lógtak már.

- Egyedül nem jó lógni - jelentette ki egy telt idomú lány, aki fejjel magasabb barátnőjével az egyik bizsubolt kirakatát mustrálta. Az egyik pécsi elitgimnáziumban tanulnak, s két év alatt kétszer szöktek meg óráról. Mindkétszer vásárolni mentek.

- Az egyik boltban áprilisban leárazás volt, s azért jöttünk el óráról, mert kiszemeltünk egy-két cuccot - csicseregte a telt idomú. - Mi megbízunk egymás ízlésében, ha kapunk otthonról pénzt, mindig együtt vásárolunk.

- De miért óra alatt?

- Féltünk, hogy délutánra elfogy.

- Nem inkább a lógás izgalma kellett?

- Hááát, lehet...

Az Árkád sétányainak emeleti metszőpontja, az ételudvar a diákok kedvenc gyülekezőhelye. Péntek délben négy fiú támasztja a korlátot az ételudvarban, s bámulja a forgatagot. Időnként új srácok érkeznek, olyankor összetartozást demonstráló, modoros ököl- és kézösszeütéssel üdvözlik az újakat. Ha kiválik valaki a csoportból, újra jön a reppes klipeket idéző köszönőgesztus. Megszólítom a négyeket, akik valamennyien szakiskolába járnak. A tanult szakmájuk nem érdekli őket, hogy mi lesz velük, nem tudják. Később, hogy egyikük felveti, külföldre kéne menni, mindannyian ezt ismételgetik. A kvartett most - természetesen - nem lóg, viszont máskor már velük is történt ilyesmi.

- Nem igen lehet lógni - sajnálkozik egyikük, aki lakatosnak készül. - Én májusban azért lógtam, mert a haverom vizsgázott motorvezetésből, és elkísértem. Utána egy borozóban megünnepeltük a jogsiját.

A társaság vezéralakjának tűnő fiú zöld nadrágjának feneke térdhajlatig, narancsos pólójának alja combközépig lóg le. A srácból harapófogóval lehet kiszedni a szót, de végül bevallja, hogy ő is lógott már. Tavaly bajnokesélyesek voltak a pécsi férfikosarasok, s ő eljárt az idegenbeli meccsekre a szurkolói busszal. Bár a busz csak délután indult, ő már délelőtt "alapozott".

- A szülei mit tudtak minderről? - kérdezem a januárban nagykorúvá váló fiatalembertől.

- Tudták, hogy megyek a meccsre.

- A lógásról mit tudtak?

- Semmit. Volt, hogy az apám helyett én írtam alá az igazolást, volt, hogy az orvostól kértem.

- Miről?

- Vesegyulladásról.

- Van baja a veséjének?

- Régen volt, de elmúlt.

Az ételudvar egyik bokszában egy 17 éves pár ül. A fiú az egyik pécsi szakközépiskolába jár, a lány a srác unokatestvére, és Budapestről jött egy bűnügyben tanúskodni. A fiú előbb azt mondja, hogy megfázott, de holnap már megy iskolába, később kiderül, hogy azért ma lett beteg, mert el akarta kísérni a náluk megszálló rokon lányt a siklósi rendőrkapitányságra.

- Amúgy nem szoktam lógni - ismételgeti a fiú eltökélten. - Pedig a többiek gyakran csalogatnak. Kimennek az egyik preszszóba, és ott csocsóznak.

- És maga mindig ellenállt a kísértésnek?

- Mindig... Na, jó, egyszer egy óráról én is elmentem.

- Mit csináltak?

- Sétáltunk a városban.

- Megúszta?

- Harmincan vagyunk egy osztályban, nem vették észre.

A középiskolák országszerte - így Pécsett is - kemény küzdelmet folytatnak az igazolatlan hiányzások visszaszorításáért. Egy diák évente maximum 30 órát hiányozhat igazolatlanul. Ha ennél többet mulaszt, akkor a 18 évesnél idősebb - vagyis a már nem iskolaköteles - tanuló elküldhető az intézményből, a 18 évesnél fiatalabbak pedig évismétlésre kötelezhetők, vagy áthelyezhetők másik iskolába. Az iskolák sosem várják meg a 30 órát, általában már az első igazolatlan mulasztások után megrovásban részesítik a gyereket és értesítik a szülőket.

Pécsett a szigor foka iskolánként más. Van olyan gimnázium, ahol a diákok tíz százaléka kihasználja a 30 órás határt, és 25-29 órát mulaszt egy évben. Másutt ezt sem tűrik el, és már öt óra igazolatlan után új osztályt vagy iskolaváltást ajánlanak.

Az iskolaigazgatók persze tudják, hogy nemcsak az igazolatlan mulasztásokra kell figyelni, hanem az igazoltakra is. Pécsett minden iskolában elvárják, hogy a diák hiányzása reggelén a szülő legalább telefonon jelezze, hogy nem megy a gyerek, és avassa be az osztályfőnököt, miért nem megy. Ha a jelzés elmarad, rákérdeznek a szülőnél. Azt is kontrollálják időnként, hogy az orvosi igazolás mennyire valódi. A pécsi Simonyi Károly Szakközépiskola és Szakiskola igazgatója, Déri Tibor nem rest odatelefonálni az orvosnak, ha gyanúsnak látja a diák hiányzását. - Az egyik tanulónk kéthetente gyomorrontásról hozott igazolást, ezért felhívtam háziorvosát - mesélte. - A doki azt mondta, ő nem tudja ellenőrizni, hogy a tünetek valódiak-e, egy gyomorrontás megfoghatatlan. Én meg azt mondtam, hogy szerintem megfogható, elég egy székletminta. A diák gyomra attól fogva meggyógyult.

A felnőttek többsége egyébként - talán saját hasonló emlékei miatt - megbocsátó az alkalmanként lógó diákokkal. A pécsi belvárosban találomra leszólítottam tucatnyi férfit és nőt, íme néhány vélemény:

- Mi is lógtunk a barátaimmal - mondta egy 45 éves kereskedő -, ettől még mindannyian rendes emberek lettünk.

- Harmadik gimis voltam, amikor májusban kitört a kánikula - mesélte egy középkorú patikusnő. - Erre a barátnőmmel elmentünk a Hullámba. Annyira jól talán egy strandolás sem esett.

- Kell néha egy kis lógás! - jelentette ki határozottan egy 51 éves könyvelő. - Ha nem lettek volna apró diákcsínyeink, miről beszélnénk az érettségi találkozókon?

Csak részben osztja a megengedő nézeteket dr. Páli Eszter pszichiáter, a Pécsi Egyesített Egészségügyi Intézmények főorvosa. Szerinte az első lógás bocsánatos bűn, de az iskolának erre is reagálnia kell, mert ha nem teszi, akkor a diák azt hiszi, újra lóghat. Előfordul azonban az is, hogy a gyerek nem azért kerüli az iskolát, mert lógni akar, hanem mert iskolafóbiája van. Szorong a számára nehéz tananyagtól, fél a számonkéréstől, szenved a társai bántalmaitól. Ilyenkor szakemberre van szükség.

A pécsi utcákon nemcsak kedélyes iskolakerülőkkel találkoztam. Igaz, ezek a történetek már nem a gyerekek, hanem a szülők felelőtlenségéről szóltak. A város északkeleti negyedében, a rettegett hírű Hősök tere szomszédságában egy 13 éves fiú ült az árokparton, családja komfort nélküli, önkormányzati bérlakása előtt. Ő és 14 éves bátyja, valamint 11 éves öccse azért nem ment iskolába, mert nem íratták be őket. A szép arcú, fekete hajú fiú kérdéseimre válaszolva elmondta, hogy szüleik májusig Hollandiában dolgoztak egy szállodában, s most is oda készülnek. Hogy mikor mennek, az még bizonytalan. A három testvér is Hollandiában volt a szüleivel, és most is mennek majd. A fiú azt állította, hogy odakint egy francia nyelvű iskolába járt a testvéreivel. Kértem, hogy mondjon valamit franciául, de nem tudott. A tantárgyak közül egyre sem emlékezett. Később kiderült, hogy flamand iskolába jártak, de flamandul sem tudott semmit. A fiú egyébként itthon - saját bevallása szerint - öt osztályt fejezett be, de nem emlékszik az itthoni tananyagra. A szüleit szerettem volna megkérdezni, mi a tervük a gyerekekkel, de őket nem találtam otthon.

Pár száz méterrel odébb egy 12 éves fiút láttam, amint biciklivel kukától kukáig gurult. Aztán biciklin jött az apja is, aki nem engedte, hogy a fiát kérdezzem.

- Ma beteg, azért nem ment iskolába - magyarázta az apa. - A hasa fájt neki, azzal van valami nyavalyája. Gondoltam, ne unatkozzon otthon, jöjjön inkább velem. Egy kis fémet gyűjtünk. Kell a pénz.

A fiú már előrebiciklizett. Ahogy utánanéztem, láttam, amint kivesz valamit a kukából és mohón beleharap.