Zajlott körülötte az élet. Púpos Merdzsó kanyarodott, ablaka mögött halkan pufogott a diszkóritmus. Hogy ki vezette, nem látszott, mert olyan ablaka volt, amely csak kifelé engedte át a tekintetet, befelé nem. (A "látni és nem látszani", még állati korunkból viszszamaradt igény, lám, változatlanul megvan bennünk, s milyen szépen kiszolgálja a technikai haladás). Görkoris fiatalok gurultak a parkban elfogódottság nélkül, lazán. Kisgyerekek csoportja érkezett, testes, idősebb asszony vezette a hangos csapatot.
A kicsik ügyet sem vetettek a parkban és a park körül zajló világra: magukkal voltak elfoglalva, talán éppen arról tanakodtak, hogy mit fognak játszani, ha visszaérkeznek az óvodába.

Egy idősödő, görnyedt, bottal járó, eltévedtnek látszó ember jött, szemében meghonosodott, kikerekedő rémület: jaj, milyen rövid is volt az örök időkre berendezkedni látszó, úgynevezett létező szocializmus, amelyhez egész életünket igazítottuk - csak negyven-egynehány év, hisz ez szinte semmi, azóta már letelt annak fele, a további húsz.

Fiatal párok is megjelentek a délutáni fényekben fürdő terecskén - boldogok és kevésbé azok, veszekedők és egymást átkarolók.

Ment hát a világ az aprócska parkban alvó hajléktalan körül. Feje alatt a nejlon bevásárlózacskóba gyűrt göncei, keze görcsösen szorongatott egy játék mackót.

Valójában ebbe kapaszkodott.

Mi lesz, ha elveszíti ezt is? Lehet, nem éli túl.

Sokan haladtak el mellette. Az efféle látványhoz szokott, közömbös tekintettel néztek rá. Valaki azt mondta:

- Lám, itt egy hajléktalan, játék mackóval.