Ennek a gondolkodásnak mély erkölcsi-etikai alapja van, érthető is, de hatása negatív: a politikától való elfordulás ugyanis egyenlő a közösségtől való elfordulással, a befelé fordulással. A pártok civil szervezetek, civilek szerveződése, akik csoportban kívánnak a köz ügyéért cselekedni. Ilyen alapon civil szervezet minden emberi közösség, mely túlnyúlik a magánérdekeken. Aki arra büszke, hogy nem volt soha semmilyen pártnak sem tagja, az többnyire nem tagja semminek sem - még egy virágot sem ültetett el a szomszédjával soha annak érdekében, hogy szebb legyen az utca, ahol lakik.

Az apátia, a nemtörődömség, amely a politikával szembeni ellenszenv mezébe bújik, tönkreteszi a közösséget, felszínre hívja a politikusok közpénzre éhes típusát, s átadja a politizálás, a véleményformálás privilégiumát a szélsőséges csoportoknak. Megfigyelhető, hogy a befelé forduló magyar társadalom kevés virágzó közössége között mennyi a radikális, szélsőséges csoport. Bízvást a legismertebb és legvirágzóbb civil csoportok közé lehet sorolni például a Magyar Gárdát. A közpénzre éhes politikusok pedig az ellenőrizhetetlenségre utaznak, az érdektelenség számukra ideális feltételeket biztosít a közpénzek megcsapolásához. A baloldali - és lassan a jobboldali - demokratikus politikai elit is sokszor érzi kényelmesnek a bezárkózást, a pártjuk körüli civil élet elfojtását, hiszen ezzel egyszerre gyengül az ellenőrzés és a versenyhelyzet, a konkurencia.

Amikor a magyar választók elfordulnak a közös ügyek intézésétől, ellenőrzésétől, a saját pénzüket hagyják felügyelet nélkül. A saját jólétüket adják át a maffiaszerű korrupciós rendszereket működtető politikusoknak. Nem csoda, ha a Transparency International becslései alapján évi 300-400 milliárd forintra tehetjük a pártokhoz kötődő korrupciós csatornákon elfolyó pénzek összegét. Erre is fel kívántam hívni a figyelmet akkor, amikor a HVG-ben úgy fogalmaztam: demokráciánk a szétzüllés felé halad.

A dolgaira és környezetére nem figyelő, "a politikát hagyjuk a politikusokra" fölfogását képviselő választó a Kádár-rendszer terméke. Ezzel az államra hagyatkozó mentalitással elvész a versenyképesség a munkában és a szolidaritás a rászorultakkal. Ez vezet el az igénytelenséghez, a húsz éve mozdulatlan közélethez, a koncepciótlan, szegényes és irányítatlan fővároshoz, nemzeti drámánkhoz: a reménytelenséghez, a depresszióhoz.

Amíg a demokratikus politikai szereplők egymás börtönbe zárásától remélnek politikai hasznot, addig a választók többsége elfordul a közélettől, túlélésre és magányra rendezkedik be. A cserbenhagyottság érzete, a csalódottság, a felelősségelhárítás, a frusztráció, a mélyrepülésben lévő politikai bizalmi indexek jellemzők 2009 Magyarországára. Ma már olyan politikusok vezetik a népszerűségi listákat, akiket a választók több mint fele nem szeretne fontos politikai szerepben látni. Nemzetközi összehasonlító vizsgálatok szerint Magyarországon száz emberből csupán tizenhat bízik a parlamentben, az uniós tagállamok közül csak Bulgáriában elégedetlenebbek az állampolgárok a demokrácia működésével. Egész Európában nálunk a legmagasabb azok aránya, akik semmiféle közösséghez nem tartoznak, nincsenek társas, baráti kapcsolataik. A magyarok több mint kétharmada egyetért azzal az állítással, hogy "az emberek általában aljasak, önzőek, ki akarják használni a másikat", és ugyanennyien gondolják úgy, hogy "legbiztosabb nem bízni senkiben". Az Ifjúság 2008 címet viselő felmérésből az derült ki, hogy a rendszerváltás után született nemzedék többségének nem fontos a demokrácia. Akiknek mégis, azoknak egy része ösztöndíjjal elmenekül az országból. Aki ezt nem teheti, kirekeszti életéből a közügyeket, rosszabb esetben a szélsőjobboldal rajongójává lesz, hiszen ez ma divat a fiatalok körében.

Nem csak a pártok nem tudnak egymással együttműködni: az egész ország híján van a bizalomnak. Ez, és nem a sokat kárhoztatott megosztottság, az ún. "két Magyarország" hazánk politikai kultúrájának legnagyobb problémája. Egyébként sincs "két Magyarország", csak egy, melynek többsége legfeljebb alkalomszerűen csapódik valamelyik párthoz, miközben már oda se figyel magára a politikára. És ez így is marad, amíg nem gondoljuk azt: mindenki hozzáadhat Magyarországhoz, ha akar. Ha nem teszi ezt, ha nem dolgozik a közösségért, amiben él, akkor csak elvenni tud belőle. Kérdezd meg például ma a közeledben lévő vagyonos embereket, mit tettek azért az országért, amelyben sikeresek lettek? És itt nem Ciprusra, vagy a Seychelle-szigetekre, hanem Magyarországra gondolok. Sokan pirulnának el a váratlan kérdésre.

Igaz, lassan nincs is miért tenni, nincs mire odafigyelni. A közéletben jórészt olyan viták zajlanak, melyek politikai berendezkedésünk alapjait ássák alá. Nem ilyen lenne például a képviselők számának csökkentéséről szóló vita, ha a választási reform melletti érveléssel párosulna. De nem azzal párosul, senki részéről, holott minden párt beterjesztett már ilyen javaslatokat az elmúlt években. Ez a vita is arról szól, hogy miért van olyan sok politikus, s nem arról, hogy milyen munkát végeznek? Tényleg azt hiszik a politikusaink, hogy a politikusokkal szembeni érveikkel majd népszerűbbek lesznek és több bizalmat kapnak a választóktól? Tényleg nem látják, hogy ettől csak egyre népszerűtlenebbek lesznek mindannyian a parlament egész intézményével együtt? A politikai elit rájátszik a politikától elforduló közhangulatra: igen, a politikusok léhűtők, ezért nem kell annyi belőlük.

A fentiekből következnek a demokratikus politika gyávaságai, a rendszerváltás óta eltelt idő mulasztásai és hibái. Így a múlttal való szembenézés hiánya, a náci és a kommunista diktatúrák bűneinek kibeszéletlensége, a társadalmi igazságtalanságok kezeletlensége - különösen a cigányügy vonatkozásában. Következmény továbbá a demokratikus politika lustasága, politikusaink parlamentáris rendszert aláásó önsorsrontása, amely mára a szélsőségesek számára kedvező politikai környezetet teremtett. Idetartozik a korrupció elhatalmasodása, a szociális demagógiára építő választási és népszavazási kampányok sora, a "húzd meg, ereszd meg" politika, a párt- és kampányfinanszírozási rendszer átláthatatlansága, az állam működésképtelensége, a "morálisválságozás", a politikaellenesség szítása, az Orbán-fóbia, Gyurcsány Ferenc leköpése, a "haza nem lehet ellenzékben" gondolata, az ötlettelenség, a választó lenézése. Végül pedig fontos következmény a demokratikus politika gyengesége is, az, hogy ma már van olyan szélsőséges erő, amely a kialakult helyzetet sikeresen a maga javára fordítja a parlamenti pártokkal szemben.

A demokráciából kiábránduló Magyarország tálcán kínálja föl sorsának irányítását bárkinek, aki képes és hajlandó elfoglalni a politikai rendszer egyre inkább kiüresedő intézményeit. A passzív állampolgár képtelen elviselni a káoszt, de már a legkisebb vitát is. Képtelen arra, hogy a káoszt maga számolja fel, a vitában részt vegyen, ehelyett abba veti bizalmát, aki nagyobb erőt és rendet ígér, elfelejtve, hogy a legjobb indulatú zsarnokság is rosszabb, mint a szabad polgárok közössége.

Mi, véleményformálók is tehetünk arról, hogy a helyzet így alakult, hogy hitünket, lelkesedésünket egyre inkább elveszítjük, miközben szabadságunk ellenségei egyre lelkesebbek és bátrabbak. Fel kellene hagyni eddigi szerepeinkkel, észrevenni, ami igazán fontos. Van, aki az írott alkotmányhoz kötődik elsősorban, van, aki a nemzeti hagyományokhoz. A jól működő demokrácia azonban ökumenikus: mindenki ugyanahhoz a politikai közösséghez kötődik, a hazájához. A kötelék az első, a liturgia másodlagos.

Nem a naivitás szól belőlem, nem is valamiféle utópisztikus összeborulást hiányolok, de a jelenlegieknél mégiscsak értelmesebb vitákra lenne szükség. Ideje lenne elfogadnunk, hogy közel húsz éve szabadságban élhetünk. Jó lenne, ha végre megbecsülnénk, óvnánk a rendszerváltás örökségét, nem pedig lerombolnánk. Október 23-án húszéves lesz az alkotmány. Nyilván számos ellentmondás, hiányosság van benne, de mindazzal együtt sokkal egyszerűbb lenne tiszteletben tartani, mint újat fabrikálni. (Mintha annak a betartása garantált lenne!) Az alkotmányban ugyanis az a nagyszerű, hogy képes politikai, azaz vitatkozó közösséget - teremteni. De csak akkor, ha a dolgainkat megbeszélni akarjuk és ennek lehetőségét értéknek tekintjük. Azaz, hiszünk a szabad és felelős gondolkodáson alapuló világ jólétet és harmóniát teremtő erejében.

A szerző politikai szakértő