- Mennyire követik egymás pályáját?

Batiz András: - Másfél éve beszéltünk utoljára, de azt nyilván tudom, hogy András nemrég felállt a Magyar Telekom kommunikációs igazgatói székéből.

Simon András: - Én úgy tudom, hogy András televíziós producerként dolgozik, és kommunikációs cége van. Ami engem illet, két barátommal létrehoztunk egy marketing- kommunikációs céget.

B. A.: - Mi pedig a meglévők mellé létrehoztunk egy kríziskommunikációval foglalkozó vállalkozást is.

- Nincs elég ilyen profilú cég a piacon?

B. A.: - Nincs elég kávézó a városban? Annál nagyobb kihívás, hogy olyan hírünk legyen, aminek köszönhetően a szolgáltatásainkra van kereslet. Egy jó kávézó akkor is megy, ha sok a rivális...

S. A.: - Kicsit öntelten azt gondolom, hogy az a tudás, ami nálunk összegyűlt - és nem csak magamról, hanem a társaimról is beszélek - egyedülálló a piacon. Egyik speciális szakterületünk, az "inside out branding" - kifordított márkaépítés - pedig az egyik legizgalmasabb kérdés ma a szakmában. Kevesen gondoltak rá eddig, de egy sikeres márka a cégen belül indul, ott kell elkezdeni az építését.

B. A: - Egyre nagyobb szükség van azokra, akik egy szakmának csak egy kisebb részéhez értenek, de ahhoz nagyon. Kifejezetten kríziskommunikációval foglalkozó cégből például kevés van, ez a tevékenység Magyarországon gyerekcipőben jár. Azt szoktuk mondani, hogy a kríziskommunikációs terv legalább anynyira fontos egy cégnek, mint egy sofőrnek a légzsák. Mindkettőre igaz, hogy lehet nélküle létezni, csak nem célszerű.

- Mindketten a Magyar Televízióban indultak. De nem töltöttek éveket kávéfőzéssel és fénymásolással: szinte azonnal képernyőre kerültek.

S. A.: - Ezzel vitatkoznék. Attól kezdve, hogy először beléptünk a tévé kapuján, addig, amíg műsort vezettünk vagy szerkesztettünk, hosszú utat jártunk végig. Ma ez gyorsabban megy. Annak idején elképzelhetetlen volt, hogy valaki egy műsorért anélkül felelhet, hogy a szakma bizonyos alapjait megtanulta volna. Nekünk talán már gyorsabb volt a karrierünk, mint az előző generációknak, de nem gyorsabb, mint a ma kezdőké.

B. A.: - Ha valaki ma kommunikáció szakon végez, nagy kérdés, hogy el tud-e helyezkedni. El kell ismerni, hogy amikor kezdtem, volt hely, akkor indultak a kereskedelmi tévék. Volt néhány éves tapasztalatom az MTV-ből, a diplomafilmem is jól sikerült, de tény, hogy mindössze három héttel az utolsó vizsga után az RTL Klub műsorvezetője lettem. Ebből a szempontból nagyon szerencsés időben végeztem.

- Kormányszóvivő is fiatalon lett. Igaz, ekkoriban sokkal többen hányták a szemére a kereskedelmi tévés múltat, mint a korát.

B. A.: - Hogy kormányszóvivő lettem, abban nagy szerepe volt annak, hogy egy nagy ismertséget hozó, az emberek nyelvén beszélő, napi műsort vezettem. Elsősorban azért kértek fel, mert feltételezhető volt, hogy az emberek jobban figyelnek majd rám. Ebben nem is tévedtek. Az általam is vezetett műsorhoz hasonló produkciók színvonala az utóbbi években sokat változott. Akkoriban még lehetett alkut kötni. Mondhattad, hogy egy olyan riportért cserébe, amelyikben két lány levetkőzött egy magazinnak, lemehet egy másik a cigányok kényszermosdatásáról, ami egészen a nyolcvanas évekig tartott Magyarországon. Ilyen, társadalmi szempontból fontos témákkal ma már nem lehet találkozni tömegeket vonzó produkciókban.

- Simon Andrásnak viszont feltett szándéka volt, hogy átvigyen valamit a kereskedelmi tévékből a köztévébe, amikor visszatért az MTV-be. Ez mennyire sikerült?

S. A.: - Sok mindent vittem át Az Estébe a kereskedelmi tévék napi műsorelemzési gyakorlatából és nézettségi elvárásaiból. Ez a Magyar Televíziónál a mai napig kényes kérdés. Még mindig felmerül, hogy a közszolgálati tévé miért foglalkozik azzal, hogy hányan nézik. Mi Az Estében, mint egy kereskedelmi tévében, percekre lebontva elemeztük a nézettséget. Ennek is része volt a műsor sikerében.

- Mennyire figyelik a műsorokat, amelyekben korábban dolgoztak?

B. A.: - Hosszabb ideig dolgoztam az RTL Klubnál annál, mint amennyi ahhoz kell, hogy az ember elunjon egy műsort. Ha otthon vagyok is az adásidő alatt, inkább a fiammal foglalkozom.

S. A.: - Szégyenletesen keveset nézek tévét, de nem azért, mert bármi gond lenne az MTV műsoraival. Alelnökként is nagyon nehezemre esett tévét nézni, pedig kötelességem volt. Egyszerűen megváltoztak a médiafogyasztási szokásaink, az enyémek is. Ma már az ember nem a tévéből tájékozódik, az halott műfaj. Pályaelhagyó viszont szerintem egyikünk sem lett. Van egy gazdagon terített asztal, amit úgy hívnak, hogy kommunikáció, elképesztően izgalmas falatokkal. Vagy letáborozik valaki az egyik fogásnál, és azzal zabálja magát a jóllakottságig, vagy mindegyikből csipeget egy kicsit. De amivel foglalkozunk - függetlenül attól, hogy milyen pozícióban tesszük - az a kommunikáció.

- A hasonlatnál maradva, ha valaki eljut a desszertig, már nem ehet a főételből. Ha az arcát adja a kormánynak vagy egy multinacionális vállalatnak, ahogy önök tették, nehezen lehet újra hiteles újságíró.

B. A.: - Egy valamirevaló országban, ha egy kommunikációs szakember soha nem dolgozott a kormányzati kommunikációban, komolyan sem veszik. A kormányszóvivői posztot sok helyütt a szakma csúcsának tartják. Az én esetemben egyébként inkább pályabővülésről beszélhetünk. Ettem az asztal egyik széléről, aztán a másikról, most pedig bizonyos értelemben a kettőről együtt. Sztereotip megközelítés, hogy nincs visszaút: az út van maga, ami sokfelé kanyarodhat.

S. A.: - Mint ahogy több konkrét példa is van újságíróból lett kormányszóvivőkre, akik később visszatértek a tájékoztatásba, vagy nagyvállalati kommunikációs szakemberre, akinek tudását ma ismét az üzleti szféra veszi igénybe.

- Szóvivőként gyakran kellett olyasmit mondaniuk, amivel nehéz volt azonosulni?

B. A.: - Kétségtelen, hogy úgy nem lehet az ember kormányszóvivő, hogy teljesen mást gondol a világról, mint a miniszterelnök. Azonosulni ugyanakkor elsősorban a feladattal kell, hogy a kormány álláspontját a legpontosabban közvetítse az ember. Utólag is azt gondolom, hogy az írott és íratlan szabályokat is mindig betartottam.

S. A.: - Mindketten abból élünk, hogy hitelesek vagyunk. Egyszer lehet hazudni, úgyis kiderül. Attól a pillanattól kezdve, hogy valamit hazudtál és tetten értek, az a brand, hogy Batiz András vagy Simon András véget ér. Vállalhatatlan. Következésképpen, ha valaha azt várták tőlem, hogy másképpen mondjak el valamit, mint ahogyan az történt, akkor addig álltam a féken, ameddig nem győztem meg a főnökeimet a hazugság vállalhatatlan kockázatáról.

- Korábbi pozícióikhoz képest nem visszalépés, amit most csinálnak?

B. A.: - Egyértelmű továbblépés. Régóta szerettem volna valami olyat csinálni, ahol megmutathatom, hogy képes vagyok - ha kicsiben is - működő szervezetet építeni, ami megélhetést és szakmai kihívást jelent. Itt van például az új cég. Hárman alapítottuk, négy hónapja létezik, de egy kezemen már nem tudom összeszámolni az ügyfeleket.

S. A.: - Nincs kisebb és nagyobb pálya. Önteltség lenne azt hinni, hogy mindent elértem, ami újságíróként elérhető, de tudom, nem volt meszsze a plafon. Ettől kezdve műsorkészítőként már nem voltam kellően motivált. Bizonyos szempontból korosztályi kérdés is, ami velünk történt. A mai 37-40 év körüliek egy része borzasztó gyorsan ért el dolgokat: nem voltam 40 éves, amikor az MTV alelnöke lettem. Viszonylag gyorsan jutottunk viszonylag magasra. Ilyenkor eljön egy pont, amikor azt mondja az ember, hogy ez már nem izgalmas, álljunk rajthoz egy másik versenyszámban. Persze aki képernyőfüggő, az nem tudja a dobozt elengedni, mert az élteti, hogy időről időre benne legyen. Van, aki hivatalfüggő, az élteti, hogy a névjegyén szerepeljen, hogy igazgató. Ez borzasztó kiszolgáltatottá tesz. Szerencsének gondolom, ha sikerül ezeken túllépni. Én most abban a futamban álltam a rajtvonalhoz, amit úgy hívnak: tudok-e a saját ötletemből fölépíteni valamit.

B. A.: - Nem az a fontos, hogy mit csinálsz, hanem az, hogy hogyan. Legyen az a kommunikációs szakma vagy a hajóépítés, vagy bármi más.

- Ha más területre kerül, talán kevésbé gyakran forog majd neve a sajtóban. A cégei kormányzati megbízásai, a lakásbérlési ügye és legutóbb, hogy Daróczi Dáviddal közös cége a sokak által vitatott Provident Zrt.-nek dolgozik, egyaránt foglalkoztatta a sajtót.

B. A.: - Kezdjük a Providenttel. Hogyan vállal el egy ügyfelet egy cég? Megkeresik, vagy meghívják egy tenderre. Mérlegeli, hogy törvényesen működik-e a megbízó, mi igaz a róla szóló hírekből. Ha a válaszok megnyugtatóak és a cég törvényesen működik, akkor elvállalja a megbízást. Mi is így tettünk.

- Etikai problémák is felmerültek, például a szegényeknek nyújtott gyorskölcsönökkel kapcsolatban...

B. A.: - Magyarországon az emberek egyszerre gyanakvóak a pénzintézetekkel, pénzügyi vállalkozásokkal szemben és rendkívül tájékozatlanok a pénzügyekkel kapcsolatban. Ebben mindkét félnek van teendője: kölcsön vagy hitelfelvétel előtt alaposan el kell olvasni a szerződési feltételeket, a pénzügyi cégeknek pedig költeniük kell szemléletformálásra, arra, hogy az emberek pénzügyileg tudatosabbak legyenek. A Providentnek is van ilyen programja. Ami a kormányzati megbízásokat illeti, három cégünk van, ezekben összesen körülbelül tíz százalék az állami megbízások aránya. Azt pedig logikusnak tartom, hogy olyasvalakit bíznak meg például az új kormányszóvivő felkészítésével, aki maga is volt kormányszóvivő és újságíró is, ismeri, hogy milyen környezetben kell dolgoznia a szóvivőnek, ráadásul a piaci ár töredékéért vállalja a munkát. A lakásügyről egyetlen mondat: minden eleme törvényes volt, amit egy független jogi vizsgálat is igazolt. De húszéves korom óta vagyok közszereplő, 14 év alatt hozzászoktam, hogy nemcsak jót, hanem rosszat is írnak rólam.

- Mi hiányzik legjobban az "előző életükből"?

S. A.: - Néhány munkatársam, akivel együtt dolgoztam. A feladatok nagyon összekovácsoltak minket, a csapat hiányzik.

B. A.: - Boldog családban élek, és szeretem a munkámat. Ugyanakkor kétségtelenül van varázsa annak, amikor az ember napról napra megmérettetik, és a munkájáról százezrek mondanak véleményt azzal, hogy megnézik-e vagy sem. Másrészt engem általában is felvillanyoz, ha információt adhatok át az embereknek, bármelyik oldalán álljak is a kamerának. A riporterként Észak-Koreában készített filmem, vagy kormányszóvivőként a CNN-nek adott interjúm ebből a szempontból ugyanarról szól. A közvetlen kapcsolatról az emberekkel. E helyett ma másoknak segítek abban, hogy mit, hogyan érdemes közvetíteni, így a visszajelzés sem közvetlenül hozzám érkezik. Erre néha tényleg vágyom.