El tudom képzelni, hogy párnázott ajtajú irodák mélyén hogyan állnak most a szőnyeg szélén megszeppent illetékesek, s próbálják magyarázni a megmagyarázhatatlant. Hogy lehet az, hogy a megtett hatalmas erőfeszítések, a befektetett irdatlan szellemi energiák, és horribilis anyagi eszközök ellenére ilyen tragikusak az állapotok? Ki ezért a felelős? Kin lehet számon kérni, hogy a magyar lakosság mintegy 85 százaléka még mindig tud olvasni?

Mire voltak akkor jók az egymást követő és kioltó oktatási reformok? Mennyit használtak a betűundort keltő, drága pénzen kifejlesztett és bevezetett tanítási módszerek? Mire volt akkor jó a pedagógusok képzésében, díjazásában évtizedek óta megnyilvánuló kontraszelekció? Lehet, hogy egyesek a központ tudta nélkül elhagyott fészerek, sötét sikátorok mélyén konspirálva ma is írni, olvasni tanítanak gyanútlan, koruk miatt könnyen befolyásolható gyerekeket?

És a gazdasági szabályozás? Mire voltak jók a nyomtatott termékekre kirótt egyre növekvő adók, sarcok, járulékok? Hogy történhet meg, hogy még mindig vannak talpon könyvkiadók, sajtótermékek, és a környezetet betűvel szennyező egyéb vállalkozások?

Szinte hallom a megrótt illetékesek szánalmas védekezését, miszerint nem szabad hinni a statisztikának, mert lehet, hogy csak 15 százalék nem tud olvasni, de rajtuk kívül még létezik legalább 40-50 százalék, amelyik tudna ugyan, de már nem olvas egyáltalán.

Aki eljutott idáig a szövegben, annak jutalmul elárulom, hogy egyáltalán nem viccelek. A hatalmon lévő, és a hatalomért küzdő osztályoknak, csoportoknak, az egymással szorosan összefonódott politikai és üzleti köröknek, az elitnek nem érdeke az olvasni tudó polgárok számának gyarapítása.

Sőt, éppenséggel ellenérdekeltek ebben. Az olvasás ugyanis - itt nem részletezendő összefüggéseken keresztül - arányban áll a gondolkodási képesség kifejlődésével. A gondolkodó ember pedig nagyon bizonytalan, és csak nagyon drágán elérhető célcsoport a politika, és a piac számára. A gondolkodó ember ugyanis nehezen befolyásolható, töpreng tanakodik, kérdez, kekeckedik. Emiatt problémás választó, problémás vásárló.

A világ változásai persze lassacskán elbánnak ezzel a réteggel is. Az emberek egyre nagyobb csoportjai szoknak át a papírról a képernyőre. Ez utóbbi kevésbé alkalmas érvek, gondolatok közvetítésére, viszont nagyon hatásosan jönnek át rajta az üzenetek.

Az üzenetek néhány szóban és képben megfogalmazott vélekedések, állítások, amelyek az értelem helyett az érzelmekre, ösztönökre igyekeznek hatni. Míg a gondolatok elfogadtatásában az érvek súlya számít, addig az üzenetek hatásosságát ismétlésük gyakorisága határozza meg. Megfelelő mennyiségben sulykolva a legképtelenebb üzeneteket is el lehet fogadtatni az emberekkel.

Szomorú példa erre a hitelválság. Amikor a bankoknak eminens anyagi érdekük volt hitelportfóliójuk felhizlalása, akkor azt az üzenetet közvetítették és sulykolták a fogyasztónak, hogy a bankkölcsön tulajdonképpen talált pénz. Független pénzügyi szakemberek már abban az időben is érveltek, vitatkoztak, könyörögtek, esdekeltek, hogy emberek, gondoljátok meg alaposan a dolgot, mert igen nagy kockázatot vállaltok. Ezek a figyelmeztetések azonban nem jutottak el az üzenetfogyasztókhoz.

Mert az üzenetfogyasztók nem fogyasztanak érveket. Nekik az olyan indokolások, amelyek nem sűríthetők össze három-öt szavas tőmondatokba, nem is léteznek. Sőt, egyre általánosabb az a közvélekedés, hogy aki érvel, az tulajdonképpen magyarázkodik, aki magyarázkodik, az sumákol, aki sumákol, az hazudik. Ma már az emberek nagy tömegei szemében az érv egyenlő a hazugsággal.

Lett volna még esélyük a most bajba kerülteknek, hogy aláírás előtt elolvassák banki szerződési feltételeket. Húsz percet kellett volna erre szánniuk, mielőtt egy életre eladják magukat hitelintézeti rabszolgának, de többnyire nem tették meg. Ideális fogyasztók.

Miután a bankok végeztek velük, most a pártok környékezik őket. Azt üzenik, azt sulykolják mostanság, hogy lesz majd, aki visszafizeti a hiteleket az adósok helyett. Ez akkora képtelenség, mint az ingyenhitel, de nem kell hozzá nagy jóstehetség, hogy állítsuk: az üzenetfogyasztók ezt is be fogják szopni.

A politikusok pillanatnyi ihletüktől, érdekeiktől vezérelve nem sejtik, hogy saját maguk alatt vágják a fát. Az üzenetekben megvezetett, csalódott polgárok ugyanis a jövőben továbbra sem a rációban, hanem újabb és újabb üzenetekben keresik a kiutat. A csalódott emberek számára üzeneteket megfogalmazni viszont a szélsőségek tudnak legeredményesebben. Mert ők a legalantasabb ösztönöket célozzák meg.

Szólt a szerkesztőm, itt hagyjam abba, mert az emberek ma már nem olvasnak el hosszú cikkeket. Különben is állandóan csipog a telefonom: Önnek öt új üzenete van!