Sajnos nem a magyar agrármarketing bénázásáról van szó vagy valami országimázs-hiányosságról, a helyzet ennél sokkal-sokkal rosszabb: Magyarországon gyakorlatilag nem létezik minőségi élelmiszer-termelés. Egyszerűen alig akad olyan magyar termék, amely beférne a világ legjobb minőségű élelmiszerei közé. Talán csak a legjobb tokaji termelők borai. A hazai borászat évtizedekkel jár a többi mezőgazdasági ágazat előtt, de még így is messze le van maradva akár csak a szomszédos (és rosszabb adottságú) Ausztriától. (Olaszország, Spanyolország, pláne Franciaország pedig fényévnyi távolságban.)

Hungarikum díszdoboz, (Pick téliszalámi, Unicum, Tokaji Aszú és Herendi kenyérkosárka van benne)

Mi persze hajlamosak vagyunk ebben is az öncsalásra, és világhírűként emlegetünk néhány olyan, a világpiacon láthatatlan magyar terméket, mint a Pick szalámi, amelynek annyi köze van a magyar géniuszhoz, hogy receptjét kábé százötven éve vettük át az olaszoktól, na most az olaszok százötven év alatt már fejlesztettek ezerféle jobb szalámit, mi még mindig ezzel hazudunk világhírt magunknak. (A Pick tulajdonosa egyébként Magyarország leggazdagabb embere. Ha valaki, ő megengedhette volna magának, hogy a gazdaságossági szempontokat egy kicsit háttérbe szorítva, hosszú távra tervezve elinduljon az igazán jó minőség irányába. Nem tette.)

Tavasszal beszégettem egy dél-balatoni borásszal, aki egyébként milliárdos értéket hozott létre a vidéken, a borok jók, jól fogynak, a szezonban egymás sarkára taposnak a turisták; azt mondja, a németek, hollandok, miután végigkóstolták a borokat, gyakran kérdezik, hogy hol tudnának venni valami igazán jó házi kaját, kolbászt, szalonnát, lekvárt, pálinkát, akármit. Ahogy Európa minden borvidékén, komoly mezőgazdasággal rendelkező területén vannak ilyen kézműves, minőségi termelők. Ilyenkor a borász ismerős széttárja a kezét. Az egész megyében nincs ilyen. Van talán egy-két ház, ahol feketén lehet kapni egyet s mást néha, de legálisan, garantálható minőségben: semmit.

Néhányan talán megpróbálkoznának ilyesmivel, mert értenek hozzá, szeretik, elkötelezettek, de az ostobán túlszigorított jogszabályok, a fafejű hatóságok rögtön tönkre is teszik őket. Mindig EU-s előírásokra és direktívákra szoktak hivatkozni, de nálunknál sokkal rendszeretőbb, erkölcsösebb és jobb élelmiszer-biztonsági helyzetű országokban is szabad háznál disznót vágni, pálinkát vagy lekvárt főzni eladásra, mobil hentesüzletet üzemeltetni, disznót erdőben makkoltatni és így tovább. Nálunk meg az ország egyik legjobb étterme kéz alól szerzi be a zöldségeket, mert normális minőséget csak feketén, az após meg az ismerős kertjéből kap, viszont ezekre engedélyt szerezni gyakorlatilag lehetetlen.

A minőségi élelmiszer-termelés alapja hatszáz éve az eredetvédelem. A franciák kezdték a XV. században, akkor rögzítette a parlament, hogy Roquefort sajtot kizárólag Roquefort-sur-Soulzon környékén, meghatározott technikával kezelt juhtejből szabad készíteni. Az eredetvédelmi rendszer legkifinomultabb formájában talán a sajtok mellett a borászatban jelenik meg, ahol - legalábis Franciaország legjobb borvidékein - minden egyes dűlőt osztályoznak, meghatározzák a fajtákat, a tőketerhelést, a borok erjesztési és érlelési technikáját, idejét. Ha valaki egy burgundi Grand Cru bort vesz, az biztos lehet benne, hogy rendkívüli minőséget kap. Ezt persze észre fogja venni a számlán is. És épp ez az, amiért ez a sok költséges eredetvédelmi szöszölés megéri: ha garantálni tudod a minőséget, hosszú évek alatt felépíteni a márkát, akkor a piaccal is el tudod fogadtatni, hogy a te terméked jobb minőségű, tehát drágábban tudod adni.

Létezik eredtvédelem minden igazán fontos és a világpiacon jelentős élelmiszer-féleségre, mindenki hallott a spanyol Ibérico vagy az olasz pármai sonkáról, a japán Kobe marháról, a francia bresse-i csirkéről és így tovább, mindenki azért harcol, hogy megteremthessen egy-egy ilyen brandet.

Persze sehol sem megy könnyen. Mindig van két szemben álló csoport: a rövid távon gondolkodók, a gyors anyagi hasznot - egyébként teljes joggal - hajtók és a minőségi termelésnek elkötelezett, hosszú távon építkezők. A rövidtávosoknak az a fontos, hogy a megteremtett márkaértéket minél jobban kihasználják, minél több termékre aggathassák rá a biztos piaci sikert ígérő címkét. Ennek persze az az eredménye, hogy egyre több kompromisszumot kötnek a minőség rovására, gyengébb termékeket forgalmaznak a bűvös név alatt, tehát egy idő után tönkreteszik azt. A hosszútávfutókat nem a gyors haszon reménye hajtja, számukra a minőség rövid távon nem gazdasági kérdés, hanem erkölcsi. (Hosszú távon már nagyon is gazdasági, persze.)

Nálunk Tokajban például kisebb-nagyobb sikerrel vívják meg küzdelmüket a hosszútávúak, annak ellenére, hogy az állam mind a mai napig pénzeli a rossz minőségű borok előállítását, és évente intéznek végtelenül ostoba támadásokat az eredetvédelmi rendszer szigorítása, illetve a Tokaj Kereskedőház privatizálása ellen a vidék bortermelését szociális kérdésként kezelő rövidtávúak. Nyugodjunk meg, nem magyar specialitás, hogy a rövid távon hasznot remélők csoportja ostobán tönkretesz valamilyen terméket. Ismerek én olyan olasz borászatot, amelyet azért zártak ki a Chianti borvidék eredetvédelmi rendszeréből, mert túl jó minőségű bort készített, nem pancsolta mindenféle értéktelen lőrékkel. Chiantit évtizedekre tönkre is tette ez a szemlélet, az utóbbi tíz-tizenöt évben kezd magára találni.

De nézzünk néhány hagyományos, magyar élelmiszermárkát. Vettek mostanában vecsési savanyúságot? Minden áruházban, minden piacon van legalább egy stand, amelyik vecsési savanyúságot árul. Hagyományos márka, jó márka, hosszú évtizedek alatt jött létre. Hogyan? A káposzta miatt. Vecsésen termett a legjobb káposzta az országban. Itt voltak a káposztának legjobban megfelelő, nedves, hűvös földek. Voltak. Ma inkább ipari parkok, logisztikai központok vannak ezeken a helyeken, ami nem feltétlenül baj, ha egyszer abból jön több pénz. Az a baj, hogy Vecsésen hűtőkamionokkal idehordott, olcsó szlovák, kínai, ki tudja, honnan származó zöldségféléket savanyítanak, és ezt adják vecsésiként. Kóstolták mostanában? Én három alkalommal vettem idén, más-más piacon: ehetetlen. Katasztrófa.

Vagy: minden piacon van budaörsi őszibarack. Budaörsön lakom, csodálkozom is gyakran, hol terem ennyi barack. Hiszen a régi barackföldeken, a Törökugrató keleti lejtőjén, a Tükör-hegyen vagy a déli hegyoldalakon egy-egy fa maradt talán mutatóba, mindenütt házak, lakóparkok, irodák, a lakóövezet rég bekebelezte a gyümölcsösöket. Harminc éve még vagy tucatnyi helyen volt őszibarack-átvétel, ma már sehol nincs. Honnan jön az a "budaörsi" őszibarack? Ki tudja, de az biztos, hogy ennek a gyümölcsnek a minősége esett legnagyobbat az utóbbi évtizedekben. Igazán jó, ízes őszibarackot majdnem annyira lehetetlen kapni, mint jó paradicsomot, retket vagy zöldpaprikát.

De mehetnénk tovább a Kínából importált makói hagymára, a brazil kalocsai paprikára. Hányszor derült ki, hogy a legismertebb, országimázs-hordozóként is használt magyar élelmiszer-ipari terméket, a paprikát hamisítják? Nincs is kereskedelmi forgalomban olyan, amelyet komoly halászléfőző ember használni merne. Mert hát a fűszerpaprikának sincs rendes, igazi minőségi kategóriákat felállító eredetvédelmi rendszere.

Hál, a jóistennek, körtében, meggyben, cseresznyében, málnában még jók vagyunk, mézben is azok lehetnénk, ha nem lennének teli hamis mézekkel a nagy áruházláncok. Na, az lesz a huszonegyedik század nagy magyarja, aki kitalálja, hogy ebből hogy mászunk ki, hogyan szerezzük vissza az egykor kitűnő minőségű magyar mezőgazdasági termékek dicsőségét.