- Kisfaludy, Vörösmarty, Ady sorai iskoláskora óta minden magyar fülében ott dobolnak; a nemzeti romantika kibontakozásától egészen a második világháborúig, s remélem, napjainkban is szent helynek tartják a "hős vértől pirosult gyászteret", "nemzeti nagylétünk nagy temetőjét", Mohácsot, ahol másfél óra leforgása alatt elvérzett a hadba vonult 25 ezer fős sereg nagyobbik fele - mondja a 75. életévét minap betöltő Trogmayer Ottó régész, muzeológus, aki sorra veszi a szereplőket: Szapolyai János erdélyi vajda 10-15 ezer pihent és jól felszerelt harcossal Szegeden vesztegel a mohácsi vérfürdő idején. Elakadtak a cseh és flamand zsoldosok is Komárom táján. És mégis erőltetik, hogy sietve ütközzünk meg, mert valaki kitalálta, hogy a mohácsi mező kiváló terep a páncélos lovasok rohamának, amihez nagy tér, kifutási lehetőség kell.

A históriás énekekből tudható: a Batthyány Ferenc horvát bán vezette jobbszárny kezdeti sikerei után a csatamezőn esik el Tomori Pál kalocsai érsek, alsó-magyarországi főkapitány, Szalkai László esztergomi érsek, fő- és titkos kancellár, további öt főpap, számos főúr, köztük 28 báró, a megyés ispánok többsége, s 500 nemes; elpusztul négyezer lovas és tízezer, jórészt idegen, (német, cseh, lengyel) gyalogos zsoldos. Menekülés közben a Csele-patakba fullad II. Lajos magyar és cseh király. Ezzel kihalt az államvezetés legfelső és középső szintje - vagyis a vérszemet kapott 32 esztendős Szulejmán szultán támadásától veszélyeztetett ország államvezetési és közigazgatási válság kellős közepén találta magát. Az özvegy Mária királyné Budáról menekülve egyetlen éjszaka alatt minden mozdíthatót hajókra rakatott, s Pozsonynak vette az irányt.

Mi fogott ki a magyar seregen? -kérdezem a szegedi Móra Ferenc Múzeum egykori igazgatóját. Trogmayer Ottó erre új teóriát gondolt ki. "Egyik hallgatóm már végzett régészként a pécsi múzeum munkatársa lett, ő ásta ki a táborhelyen az ott lemészárolt apródok, szakácsok, szolgák nyughelyét. Az ásatási információk és a szöveges források egybevetésével rekonstruáltam néhány részletet, ami magyarázatot ad(hat) a csatavesztésre."

Csatatérként nagy síkságot, lapos mezőt kell elképzelni, melynek déli végén vékony dombsor van. Ott állt Szulejmán sátra.

- A magyar sereg támadása a nehézpáncélos lovasságra épült: nekik kellett utat törniük a gyalogság előtt a törökök soraiban és állásaiban. A katonák már kora reggel felsorakoztak csatarendbe, s a tűző napon rostokoltak felvértezve, felfegyverkezve fél napon át. A török csak délután kezdett szállingózni.

- A csata egyik legjobb tollú résztvevője azt írja, hogy "elsütöttük az ágyúkat, aztán nekivágtunk; a török is elsütötte tüzérségét, de nem tettek kárt bennünk a golyók, mert a fejünk fölött röpültek el. Nyilván még nem voltak célpontra állítva, hiszen a törökök épp csak megérkeztek. Azonban az ágyúk, a vágtató magyar lovasok becsapódás előtti meglepetésére - és ez a csel lényege - barikádként össze voltak láncolva egymással. Pedig a felderítők mindent előre kifürkésztek, jelentéseikből már egy hónappal korábban tudhatta Tomori és a király az érkező ágyúk számát, a lőpor és a golyók menynyiségét, azt is, hogy nagy láncokat cipel magával a török. Talán azt gondolhatták, "pontonhidat" építenek belőle, és a hajótesteket kötik majd össze az erős láncokkal. Csak a csata kellős közepén derült ki: az ágyúk között feszítették ki, horgonyozták le a súlyos láncokat. Trogmayer szerint a nehézlovasság, amelynek le kellett volna gázolnia az ellenfelet, így gyanútlanul nekirohant az ágyúk közt kifeszített láncoknak. A több száz, egymástól 3-4 méterre álló ágyú széles, leküzdhetetlen akadálysort jelentett. A rohamot ez a "tankcsapda" állította meg - állítja a régész.