Pancser turisták kétszázasok nélkül
Az első meglepetést a tivadari szállásadóink okozták, akik közölték: legalább tíz éve nem voltak a határ túloldalán. Mint mondták, utálják, ha megalázzák őket, és nem hajlandók részt venni egy olyan össznépi játékban, amit a korrupció mozgat. Szerintük a játék lényege a benzinturizmus: a határ közelében élő magyarok ezrével járnak át tankolni Ukrajnába, ahol 40-50 százalékkal olcsóbb az üzemanyag. Még egy kisebb személyautóval is akár 4-5 ezer forintot lehet spórolni egyetlen fordulóval.
A társasjáték aktív szereplői - hangzott szállásadónk útmutatása - az ukrán határőrök, vámosok, rendőrök, akik szeretnének részesedni a benzinturizmus hasznából. Így aztán ott akadályozzák a magyarokat, ahol csak tudják: kekeckednek a határon, lépten-nyomon megállítják az autósokat az utakon. A szigorúan induló látszatellenőrzések forgatókönyve adott: a "megkenés" eszköze egy papír kétszázforintos, amelynek átadásával villámgyorsan véget ér az intézkedés.
Nem törődtünk különösebben tivadari házigazdáink intelmeivel, elvégre mi nem benzinturisták lennénk, hanem valóban kíváncsiak vagyunk a munkácsi várra. Önbizalmunk a beregsurányi határátkelőig tartott. A magyar oldalon ugyan percek alatt átjutottunk, az ukrán beléptetésnél viszont gyorsan elakadtunk. Először egy ukrán határőr nyomott a kezünkbe egy regisztrációs lapot, ám hiába kértük,
hogy segítsen, nem beszélt idegen nyelven. A papíron ukránul és angolul kértek személyes adatokat, gyakorlatilag egyetlen rubrika kitöltése sem volt egyértelmű. Amikor odaértünk az útlevélpecsételő határőrhöz, ő magyarul közölte a megfellebbezhetetlen verdiktet: rosszul töltöttük ki a nyomtatványt. Segítséget kértünk tőle, de azt mondta, nem ér rá, menjünk vissza ötven métert, találunk egy hirdetőtáblát, azon minden információt megtalálunk.
Visszamentünk a táblához. Abból persze semmi nem derült ki. Feltűnt, hogy csak mi szerencsétlenkedünk a regisztrációs lappal, másoktól szó nélkül elvették. Nem véletlenül: honfitársaink ugyanis kivétel nélkül becsúsztatták a kétszázasokat a kis ablakon az útleveleikkel együtt.
Amikor másodszorra is odavittük a fülkéhez a kitöltött nyomtatványt, a határőr rá se nézett, eltette, majd megkérdezte: van-e nemzetközi biztosításunk? Ja hogy nincs? Az baj, akkor nem mehetnek át!
Visszaültünk a kocsiba. Elővettük a pénztárcáinkat, öt darab kétszázast találtunk bennük. Ennyi elég is lett volna az oda-vissza útra. Nagy volt a kísértés. Aztán egymásra néztünk a feleségemmel, legyintettünk egyet, majd eltettük a zöld bankókat.
- Megfordulunk! - szóltam ki az ablakon. Az ukrán határőr széles mosollyal az arcán mutatta meg, melyik sávban indulhatunk vissza a magyar határ felé. Itt aztán szembesülnünk kellett azzal, hogy a belépő oldalon négy hosszú sorban álltak az autók.
A várakozás alatt megkérdeztük néhány sofőrtől, hogy őket nem zargatták-e az ukrán oldalon. Dehogynem - válaszolták kivétel nélkül, ám azt egyikőjük sem értette, hogy mi a gondunk ezzel a módszerrel, hiszen a környéken mindenki elfogadta a játékszabályokat: a határon csak egy köteg kétszázassal a zsebben szabad átmenni.
Több mint két órát várakoztunk, hogy a magyar határőr és a vámos elé kerülhessünk.
- Mennyi benzin van a tankban? - kérdezte a magyar vámos.
- Tizenöt liter - mondtam, mire a fiatalember fölhúzta a szemöldökét. Azt hitte, hogy szórakozom vele, mert ő olyat még nem látott, hogy valaki csaknem üres tankkal lépjen be Ukrajna felől az országba. Kiszállította az egész családot a kocsiból, majd a motortól a csomagtartóig négyzetcentiméterenként átvizsgálta. Közben végig a fejét csóválta, láthatóan nem értette a dolgot. Végül elengedett.
A visszapillantóból láttam, amint hosszan, értetlenkedve nézett utánunk.
