Pedig látszólag nem rosszabb hely a miénk, mint bármelyik másik. És nem roszszabb a kor, mint az előtte lévők. Az Európai Újjáépítési és Fejlesztési Bank, valamint a Világbank Üzleti környezet és vállalati teljesítmény (BEEP) vizsgálata szerint a posztszocialista, illetve új uniós tagországok között mindenhol mélyebb a korrupció, mint nálunk. Egy másik - az Eutrend-kutató által felállított - listán a világ egészét áttekintve sincs különösebb probléma Magyarországon, a középmezőnyben vagyunk, ahogy a Gallupnak a lakosság körében végzett felmérése sem minősül vészesnek, e szerint ugyanis az ügyintézés során a megkérdezettek négy százaléka használt "nem odaillő", avagy kenőpénzt. Erre azt is lehet mondani, hogy "csak" ennyi. A jelenidőt menti, hogy a feltárt korrupciós esetek száma 1973-ban, vagy 1979-ben sokkal több volt, mint bármikor a rendszerváltás után. A tekintélyes Transparency International nemrég készített felmérésének egy pontja azonban pirosan villog: az államok közül a mai Magyarország a korrupció elleni erőfeszítések tekintetében a legpasszívabbak közé tartozik.

Alkalmazottai viszont igen aktívnak. Kérdés - még mielőtt utat engedünk egy kétségbeejtő felsorolásnak -, hogy miről is beszélünk, ha nem elégszünk meg azzal, hogy ocsmány lenyúlásokról. A korrupció definíciója ugyanis igen higgadt. E szerint: a korrupció az, ha az állampolgár egy neki törvény szerint járó szolgáltatás igénybevételéért az eljárás során, vagy hogy segítséget kapjon, pénzt vagy ajándékot ajánl fel, vagy kell hogy felajánljon.

Talán érdemes volt átrágni magunkat ezen az örömtelen mondaton. Kiderül ugyanis, hogy ami most ömlik ránk mindenfelől, az nem korrupció, hiszen nem követelt ki vagy ajánlott senki a kötelességteljesítésért pénzt.

Ez sokkal rosszabb annál. Itt gyakran minden szabályos. Senki nem tiltja meg, hogy a térdig adósságban gázoló BKV-nál olyan szerződéseket kössenek, amelyek abban teszik érdekeltté a felső vezetés tagjait, hogy kis idő múltán távozzanak, mert így az addig is magas fizetésük többszörösét vehetik fel végkielégítésként. Hogyan dolgozhatnak jól, távlatos felelősséget vállalva az emberek ilyen szerződéssel a zsebükben? Ha pedig valakié nem ilyen, azt átalakítják, hogy négy hónap múlva már kiléphessen az "áldozat" a határozott idejű megállapodásból, s vihesse a tízmilliókat. (Próbálják meg, hogy mi történik, ha operáció előtt négy hónappal kötnek betegbiztosítást. Úgy fizet a biztosító, mint teszi azt az adókat költő vállalat?)

Több mint korrupció, amikor egy a főváros közlekedését elenyésző mértékben befolyásoló asszony elvisz százmilliót végkielégítésként a BKV-tól, amit persze magának utaltat, majd még nyugdíj mellett visszamegy dolgozni. Szépen megfizetve megint.

Itt a százmilliónál, mint egy szakadék mellett futó szerpentinen, jó ugyanis lassítani: bizonyos körökben talán nem nagy pénz, ha ilyen könnyen elsül a pénztáros keze, de egyébként egy autóbuszvezető úgy egész életében keres ennyit. Jó, ha nyugdíj mellől visszadolgozik, talán többet, de ő általában már nincs ehhez megfelelő állapotban.

(És emlékezzünk! Tocsik Márta szerződését a bíróság azért semmisítette meg, mert tételesen ugyan nem bántott egyetlen paragrafust sem, de a jó erkölcsbe ütközött.)

Elment ennél a cégnél két év alatt több mint hárommilliárd forint ilyen végkielégítésekre - és akkor még nem beszéltünk a meseszerű jutalmakról. Nemrég számolhattunk be viszont arról, hogy a BKV nagy levegőt vett, és uniós busztendert hirdetett: egymilliárdért vennének új járműveket, mert már tűrhetetetlen állapotban van a járműpark. Valóban?

Az a járműpark, amelyre Európában szokatlanul magas árú jeggyel szálhatunk fel. Mondhatnánk, hogy ennek sok köze nincs az önmagát jól tartó menedzsmenthez, mert ők néhányan nem tudnak annyi pénzt elverni, amennyi befolyásolhatná a jegyárakat. Más nagyságrendekről van szó. De azért mégsem. Mert nem lehet elképzelni, hogy ahol a saját "melósaikat" ennyire semmibe véve, utánfutóval fuvarozzák ki a pénzt az egyébként szegény cégből, ott tündökletes elmével keresnék az optimális megoldásokat - utasnak, dolgozónak. Ha akarják, se fog menni - elárulom.

A jegyár viszont - túl azon, hogy sok embert autóban tart, mert olcsóbb kocsival hazamenni, mint villamossal, még ha bérlet vesz, úgy is - messzire ható koncepciók része. Nemrég például azért emelték a parkolási díjakat, hogy ne szakadjanak el a tömegközlekedés jegyáraitól. Azoktól, amelyeket az említett cégnél kalkulálnak ki. Remek. Fizessünk rengeteg pénzt azért, mert áll az autó valahol. Különben zsúfoltság lenne. Kipróbálták már, mi történik, ha megfordítják a logikát, és csak kétórányi parkolás után kell fizetni? Annak viszont nem, aki az ügyeit intézve rohangál az autóval parkolásból parkolásba? Ez esetben persze a parkolótársaság bevétele csökkenne. Azé a cégé, amelynek egyik vezetője követte el az utóbbi idők egyik legsunyibb és kegyetlenebb szélhámosságát - már, ha a rendőrség gyanúja alapos. Azért adott kenőpénzt a közterületes főnöknek, hogy minél több autót bilincseljenek le. Ha valaki ért már oda rohanva az autójához, hogy időben indulhasson, és találta már az aszfaltba betonozva, bilinccselve a kocsit, s volt alkalma tárgyalni a "végrehajtókkal", csak az tudja, hogy micsoda aljasság ezzel a trükkel rabolni az emberek pénzét.

Amikor ennyire elszabadul gátlásaitól a közpénzekkel élő emberek egy csapata - a BKV végkielégítési és szerződési gyakorlata tudomásom szerint egyáltalán nem kivételes az állami, illetve a nagyvárosok önkormányzati szférájában - különösen felérékelődik a közkontroll szerepe. Ezen belül is az állami szféráé. Például annak a köztévének kellene újságírói eszközökkel, s akár idegesítő pedánssággal is vigyázni minden közforintra, amelynek vezetői nemrég írták alá a szerződést, hogy új székházukért negyven évig fizetnek bérleti díjat, ezenbelül alig több mint egy év alatt annyit, mint amennyiért a nem éppen silány helyen lévő és nem is akármilyen küllemű volt székházukat az állam eladta. De, ha negyven évig fizetnek, mint egy felpöckölt nyerőautomata, utána sem az övék - a miénk - a ház. Viszont megvehetik. Még mindig levont adóforintokból.

Szükség van ilyen körülmények között az ügyészségre is, amelynek egykori szóvivőjét, már csak egyszerű ügyészként nemrég tartóztatták le, mert nem egyszerűen pénzt kért egy eljárás alá vont nőtől, de még le is fektette. Az megesik a világban, hogy férfiak pénzt adnak nőnek, de ez? Igaz, semmi ok feltételezni, hogy mindez jellemző volna az ügyészség egészére, de hideglelős már az is, hogy egyáltalán előfordulhatott.

Nem a közpénzekbe való belekaparásról, a hatalommal való egyszerű visszaélésről árulkodnak ezek a történetek, hanem arról, hogy - amennyire ez kívülről megítélhető - az adrenalinszint minimális emelkedése nélkül, a legtermészetesebb gesztusokkal köttetnek ebben az országban olyan megállapodások, amelyeket egyébként szégyell, aki csak hall róla.

Történik mindez egy országban, ahol a nevelési tanácsadóban a most diplomázott pszichológus nettó hatvanezer forintért magyarázza a szülőknek, hogy első a következetesség, mert ha nincsenek szabályok, nincs mihez igazodni, akkor a gyerek megzavarodik.

Ebben az országban daganatos műtétre behívott embereket küldenek haza, mert ugyanabból a közpénzből, amelyről eddig beszéltünk, akkor és ott éppen nem jut. Az orvosok többsége ebbe belehal.

Mások őssjetterápiát ajánlanak. Nem utolsósorban azoknak, akiken már a hagyományos orvoslás nem segíthet. Nem azért, mert nincs pénz, hanem, mert nem tud megoldást. Ilyenkor próbálkozik, aki teheti, mindennel. És az ilyen helyzetben lévő emberektől elkérnek ötmillió forintot. Miért? Mert megtehetik, Mert van helyzet, amikor már semmi pénzt nem sajnál egy család, csak életben maradjon, akit szeretnek. Ugyanez az őssejtterápia, ha Kínába viszik a beteget és egy hónapig ott tartják, más orvosok szerint jóval kevesebb, mint ötmillió forintba kerül. Biztos, hogy itt az engedély hiánya a legnagyobb bűn?

Nem lehet, hogy néhány hét alatt a véletlen terelne össze ennyi erkölcstelen történetet. (És a "futottak még" kategóriában is szörnyek hosszú sora vár bebocsáttatásra, de elég volt nekünk most ennyi.) Mert valami itt történik.

Nem szeretném túlokoskodni, mert abba még mentségek is keverednének. Legkevesebb az látszik, hogy a társadalom legfelsőbb rétegei elzsilipeltek a többiektől. Nem is érzékelik, hogy milyen hatással van, ahogy a szerződéseikkel, a milliókkal, az emberekkel bánnak. Immúnisak arra, miként élik át mindezt a többiek - majd mindenki -, ha szembesülnek velük, ha véletlenül felborul a paraván. Ez a fajta kettészakadás ijesztő. Ha nincs egymásra tekintettel a lent és a fent, a vak véletlennek van kiszolgáltatva az egész. Nem garantált a teljes céltalanság, de könyen bekövetkezhet. Nemcsak a pénzt viszik el itt.

Gyógymód persze mindenre van. Ha más nem, őssejtterápia erejű, esélyű. De ott sem mindegy, hogy mihez nyúlnak. Az embrióból nyert őssejt - olyan, mint a "kezdjünk mindent újra" szigorú lelkesedése -, erős valószínűséggel nagy buzgalmában rákosodást is beindít. A másik véglet - a már akár öregegedő szervezetben is folyvást termelődő őssejtek - az orvosok szerint ígéretesebbek. Mert - a végső stádiumtól eltekintve - nincs olyan legyengült szervezet, amely ne termelné meg a lehetséges öngyógyítás sejtjeit is. A tudomány szerint ez a megoldás, még távoli. De ahhoz, hogy remélni lehessen elterjedésének hasznait, élve kell maradni. Nevezzük ezt most különös kegyetlenséggel elkövetett életben maradásnak. Miközben persze, ha lehet, legalább műveljük közkertjeinket.