Fazekas Imre az apjától örökölte a Margit hidat. A bátyja, most pedig már az unokaöccse is hídmester, ő a Lánchíd alatt koptatja a szervizút járdáit. Nem mellesleg rajta kívül mindenkinek János a neve.

Ahogyan mondja, a főváros leginkább azt szereti, ha egy hídmesternek vasipari szakmája (sőt manapság még érettségije is) van. Ő közlekedésgépész, az Árpád hídnál pedig egy lakatos dolgozik. Apját 1950-ben katonai hidászként választották ki erre a feladatra, a hídmesterségre. Húsz évre rá, apja nyugdíjazása után került ide ő, mint a hídcsoport, egy akkoriban többnyire hat szakemberből álló karbantartói csapat tagja. Ezek a csoportok annak idején egy teljes hónapot is eltöltöttek egy-egy hídon. "Apróbb vasipari munkákat végeztünk, vagy éppen a hídmesteri öltözőkhöz későbbiekben kialakított fürdők becsövezését oldottuk meg. Ilyen helyiségek minden hídban vannak, itt nálam például a budai hídfőben", mondja Fazekas Imre. A mai szakértői csapatok csak akkor dolgoznak, ha szükség van rájuk, magyarán megszerelik azt, amit kell, majd a következő problémáig levonulnak. Van viszont egy hídműszaki ellenőr, egy hídmérnök, aki a Fővárosi Közterület-fenntartó Zrt. megbízásából negyedévente egy teljes hetet eltölt egy-egy híd ellenőrzésével - nem utolsósorban ezzel is segítve Fazekas Imre munkáját.

A Margit híd mestere nemrég még, egy darabig utoljára, tüzetesen átvizsgálta a hidat felül és alul - erre öt kezelőjárda áll rendelkezésére. Most is, mint általában ellenőrizni kell, nincsenek-e feltörve az aluljáróban található ajtók, nem rongálták-e meg a járólapot, hogy nem robbant-e fel valamelyik üvegtábla. Megvizsgálta a vasszerkezetet, a vasbetonból épült pályalemezeket, mindezt persze a robogó autók alatt, egy szabályozott, biztonságosnak vélt vonalon haladva. Egyébként is mindennap ellenőrzi a kényes pontokat, külön azokat a kis hibákat, amiket már észrevett - és folyamatos fotódokumentációt készít róluk.

Legalábbis így tett eddig. Munkaköre a híd felújítása idején sem szűnik meg - irodája például a Bem rakpart 55.-ből egyenesen a híd budai pillérébe költözik. "Nézem majd, hogyan változik meg híd, de a munkálatokba nem fogok beleszólni".

Pedig ő az az ember, akinek valóban szívügye a Margit híd állapota - aki számára, mint mondja, igenis fáj nap mint nap szembesülni az idő és az emberek kártételeivel.

Szerinte a fő vasszerkezet, a tartóívek és oszlopok még nagyon stabilak, tehát "balesetveszélyről szó sincs", ugyanakkor levert térdű gyermek hiányában is értem, mit érezhet akkor, mikor a híd régi valójának viszszaállításáról, hatvanéves pályaszerkezetről, töredező vasbetonról, vagy éppen csiszolásra váró korlátokról, deszkákkal megerősített szervizjárdákról beszél.

Az 1978-as, általa szintén végigkísért felújításnál sokkal nagyobb változásra lehetett számítani. Akkoriban szigeteltek, kijavították az aszfaltburkolatot, a síneket, kicserélték a hőtágulás miatti megszakításokat, lefestették a hidat. Ez persze most is megtörténik majd, de a híd egy, a régi formáját idéző új korlátot kap, visszakerülnek a régi andráskeresztes átkötések, és a villanyoszlopokat is patinás hangulatú kandeláberekre cserélik - ezek színe okkersárga, vagy a Lánchídhoz hasonlóan kékes-szürke lesz, döntés erről még nincs. Az EU mozgássérültekre vonatkozó szabályozásai miatt megszűnik a szigeti aluljáró, helyette a kiszélesített kanyart belámpázzák, és gyalogátkelésre alkalmassá teszik. S ami a legfontosabb: az egész hídpályát elbontják, hiszen ez harminc éve is csupán javítva volt.

A tömegközeledés nem szűnik meg a Margit híd lezárása idején, hiszen a déli, illetve északi oldalon megosztva folynak majd a munkálatok, így megmarad a gyalogosforgalom, valamint jár majd a busz és a villamos is, bár sebességkorlátozással.

Fazekas Imre azt tapasztalja, hogy az embereknek nem jó semmi. Magyar átoknak tartja, hogy nekünk mindig az a rossz, ami éppen van: "ha kátyús a híd, javítsák meg, de ha én megyek át, ne babrálják". Pedig arra néha szükség van. A hídon pedig akkor kell átmenni - ha majd elkészült...