- Réges-régen ősapáinkidejében - kezdte történetét a barát ezen az estén - minden ember egyenlő volt ezen a sárgolyón.

(Ugye megmondtam előre, hogy kamuzik a szent ember!)

- Akkoriban az adósok még saját házaikban laktak, szabadon járhattak-kelhettek a világban - folytatta a barát. - Igaz, már akkor is rendszeresen fizetniük kellett a bankoknak a törlesztőrészleteiket. Volt, akinek ez nagy gondot okozott, volt, akinek nem akkorát. De a lényeg az, hogy a végére a legtöbb adós viszsza tudta fizetni azt, amivel tartozott.

Aztán egyszer egy szörnyű gazdasági válság sötét árnyéka söpört végig a Földgolyón. Az adósok egyre nehezebben perkálták ki havonta a törlesztést. Ráadásul ezek az ördögtől való bankok egyre csak srófolták felfelé a sápot. Minden bajukat, pluszköltségüket az adósokra hárították. De annyira ám, hogy ha például eldugult a klotyó a bankban, még a csőgörényt is az adósokkal fizettették meg.

- A görények! - morogtak a harcosok a tűz körül.

A barát itt szünetet tartott, húzott egy jókorát a nohaboroskupából, aztán így folytatta:

- Amikor az adósok már nem tudtak időben fizetni, akkor a bankok elvették ingatlanjaikat, ingóságaikat, mindenüket. És ha ez sem fedezte a tartozásukat, akkor a szabadságukat is. Szolgaságba vetették őket. Jött a banki kényszermunka, a robot, a dézsma, a deres és a kaloda, az adósok tömlöce. Ezekkel büntették azt, aki adóssága fejében nem robotolt elég szorgalmasan a banki földeken. Akkor indították be a pénzintézeti bakóképzőket is, mert a hóhérfoglalkozás teljesen kihalt addigra a világban.

- És - tette hozzá öklét rázva a város irányába - akkor vezették be a bankok a ius primae noctist!

Ezen elcsodálkoztunk. Azt hittük, a fiókvezetők joga az első éjszakára öröktől való kiváltság.

- És hogy volt, amikor ius primae noctis még nem volt? - kérdezte valaki.

A barát megvonta a vállát:

- Erre ma már senki sem emlékszik igazán. Valószínű, hogy úgy ment: aki kapja marja!

Egy darabig csönd ereszkedett a tisztásra. Mindenki igyekezett magában megemészteni a hallottakat.

- Miért hagyta az állam, hogy idáig jussanak a dolgok? - kérdeztem, hogy megtörjem a csöndet.

- Az állam nem hagyta. Sőt. Iszonyú büntetéseket szabott ki az önkényeskedő bankokra. De ezzel csak rosszabb lett a helyzet. Hiszen a bankok a büntetéseket is az adósokra hárították át. Ahogy szigorodott az állami szabályozás, úgy nőtt az adósok nyomora.

Persze az adósok megpróbáltak lázadozni sorsuk ellen. Még élénken él a nemzet emlékezetében a Nagy Dózsa György úti Adósfelkelés, amelyet a bankok kegyetlenül vérbe fojtottak. Az izzó vastrónok mára kihűltek ugyan, de a lázadás szellemét a tűz nem égeté meg!

- Mi, a Hitelkárosultak és Hátralékosok Szabadcsapatai azért harcolunk, hogy újra egyenlő legyen minden ember a Földön. Tűnjenek el a betétesek szűk rétegének kiváltságai! Nem igazság, hogy aki sárosként születik, sárosan haljon is meg! Egyenlő jogokat az adósok millióinak! Szabadság, egyenlőség, testvériség! - emelte magasba kupáját a barát, és a tömeg egy emberként szökkent talpra.

- Le a fináncoligarchiával! Vesszen a trezorokrácia!

Tudjuk, hosszú és kemény harcok, nélkülözések és szenvedések állnak még előttünk. Hiszen ma már itt minden, de minden a bankoké. A Dunától a Tiszáig húzódik az OTP latifundiuma, benne Csányi Máté végtelen birtokai. Ettől nyugatra a K&H Hódoltság, északra az Erste Grófság, keletre a CIB Bánság nyúlik el a végtelen látóhatárig. Ők az urai itt mindennek. Jó királyunk, II. Rezső (vagy ahogy a nép ajkán él: II. vagy Nyers Rezső) csak egy báb a bankok kezében.

De tudjuk, egyszer majd eljön a mi időnk is!

Későig ültünk még a kihunyó zsarátnokok mellett, s hallgattuk a pénzintézeti vazallusok városból odaszűrődő édes-bús énekét.

Mielőtt elaludtunk volna, nagy fogadalmakat tettünk. Holnap megpróbálunk levadászni egy hitelügyintézőt!