A józan, mértéktartó tótkomlósiak most minden bizonnyal irigykedve néznek a fótiakra, akiknek a polgármestere mindig elsőrendű öltözékben, kifogástalanul megkötött nyakkendőben intézi ügyes-bajos dolgait. Például legutóbb, midőn a szocialista frakció ülését teljes körű elsötétítéssel kívánta megszakítani, étkezdei késsel-villával feszítette fel a kapcsolószekrényt. Az ilyen viselkedést csak nagyon mélyről hozhatja magával az ember.

Mindegy, előtte pár nappal Fót polgármestere a mikrofont vágta az alpolgármester arcába, akinek eleredt az orra vére. Volt már ilyen, lesz is ilyen, az alpolgármestert se kell félteni, csakhogy az incidensről szóló tévéfelvételt vagy kéttucatszor mutatta a tévé, a polgármester ennek ellenére újra és újra elmondta, hogy az alpolgármester orra semmi esetre se a hozzávágott mikrofontól kezdett el vérezni, hanem manipulálva volt, azaz önmagától eredt el, amire egyébiránt volt már példa az emberiség történetében, utoljára például 1973-ban Kacuko Szaszagava nővérrel fordult elő Mária-jelenéskor Akitában, ám neki az alkarján jelent meg önmagától seb, és nem képviselő-testületi ülésen. Itt jegyzem meg, hogy midőn a szocialista alpolgármester orra nyergén megjelent önnön véréből az első csepp, vele együtt mintha némi huncut mosoly is feltűnt volna a szája szegletében; a fóti alpolgármester nem buta ember, pontosan tudja azt, amit a tótkomlósi szocialista kocsmáros és fideszes állatorvos egyelőre még nem appercipiált kellőképpen: hogy egy nyilvánosság előtt kapott, jól irányzott pofonnal évtizedekre szóló politikai karriert lehet megalapozni.

Mármost mindez halálosan komoly, s erősen hasonlít, sőt hajaz az ezredforduló kisgazdás, torgyándoktoros, pepópálos, baloghbélás, mujzerjánosos, gordosdéneses regnálásra a magyar agráriumban és a Környezetgazdálkodási Intézetben, csak azoknak több eszük volt, mert ki-be kapcsolgatás helyett legalább fehér zongora körül, báli ruhában táncoltak, és szarvasgombás vacsorákat adtak egymásnak
a felek félmilliárdért, mi pedig azt mondtuk, hogy mindössze elmegyógyintézeti foglalkozásról van szó, újszerű terápiáról, de majd ezt is kinövi a magyar társadalom.

Megjegyzem, a fóti polgármester küldetésszerű, kapcsolószekrény elé járulása egyáltalán nem új a honi politikai indíttatású akciók sorában. A kilencvenes elején egy MDF-es érzelmű lakónk rendre azzal szórakozott a liberálbolseviknak minősített bérházunkban, hogy úgy kétnaponként fölfeszítette a kapcsolószekrényt, és kikapcsolta az áramot, minek következtében persze semmilyen taggyűlés nem maradt el, csak újra kellett programoznunk az akkor még ilyen tekintetben védtelen elektronikai eszközöket és órákat.

Láthatjuk tehát, hogy a magyar társadalom nem nőtt ki semmit. Mi több, amit ma a fóti polgármester csinál, az mára már minimálprogrammá vált, miképpen egyre több településről derül ki, hogy a kisstílűség a mérhetetlen butasággal és primitívséggel lávaként fortyoghatott eddig is a mélyben; most mindenesetre ellenállhatatlanul tör a felszínre, s a jövőképet illetően maximum azon vitatkozhatunk, hogy kik adnak majd arculatot Magyarországnak: a neonácik, amint trappolva végigmasíroznak sugárútjainkon, vagy pedig ezek, késsel-villával kezükben a kapcsolószekrény előtt.

Brüsszelben mindenesetre
a legfrissebb hír szerint szerelőnek nézték a Jobbik gárdistaegyenruhát viselő képviselőjét.