Egy ideig a lányával együtt járt a sírhoz, de hát ő egyedül akart menni, ezért kitalálta, hogy neki a kora délutáni órák jók. A vállalati jogászként dolgozó lány ötkor szabadult, így az anya elérte célját.

Amúgy anya és lánya remekül megvolt egymással. Egy belvároshoz közeli négyszobás, kertes házban laktak, közösen főztek, sütöttek, takarítottak, kertészkedtek. Kedden autóba ültek, elkocsikáztak az egyik hipermarketbe, és bevásároltak egy hétre. Szerdán este kártyáztak. Két partnerük is volt: az anya barátnői jöttek el hozzájuk. A csütörtök este és a vasárnap délután az úszás ideje volt. Mindketten mellen úsztak, az anya ezer, a lány ezerötszáz métert. A lány gyakran megemlítette, hogy apja milyen jól úszott, s egyáltalán: minden sportban jó volt. Fiatalon versenyszerűen vívott és pingpongozott, de tudott teniszezni is. Ha nyaraltak, mindig ő nyerte az üdülőben a pingpong- és a teniszbajnokságot. A lány rajongott az apjáért. Imádta arisztokratikus alkatát, karcsúságát, ránctalan arcát, ruganyos járását, kikezdhetetlen önuralmát - soha nem emelte meg a hangját, bármit el tudott intézni csendes szóval.

Az apa mérnökként dolgozott egy építőipari vállalatnál. Negyvenévesen elvégezte a közgazdasági egyetemet is, és akkor úgy tűnt, előbb-utóbb
ő lesz a cég igazgatója. De nem lett, megmaradt örök második embernek, pedig a pártba is belépett. Még nagyobb csalódás volt, hogy hatvanévesen nem marasztalták a cégnél. Rá egy évre meg is halt, egy éjszakai szívroham ölte meg. Előjele nem volt a bajnak, hacsak az nem, hogy nyugdíjazása után a férfi kedélytelenné vált. Felesége egyszer így vigasztalta:

- Elküldtek, mert idegesítette őket a tudásod.

Az asszony valójában azt akarta mondani, hogy: irigyek voltak rád, mert tökéletes vagy. Mégse ezt mondta. Időnként már őt is idegesítette a férfi hibátlansága. Halálosan szerelmes volt a férjébe, mégis néha belekötött. Az asszony kötözködését saját szorongása, kezdődő depressziója táplálta.

A lány is tökéletesnek tartotta apját, ám őt ez cseppet sem idegesítette. Viszont túl igényessé tette, és nem talált magának való férfit. Igaz, a lány sosem volt mutatós: apjától örökölt, szikár teste nem vonzotta a férfiszemeket. Szerencsésebb lett volna, ha külsőleg az anyjára üt: az asszony fiatalon a város legendás szépsége volt.

Péntekenként anya és lánya beült a sétálóutca egyik éttermébe. Ősszel, télen és tavaszszal kávéztak. Nyáron az étterem teraszán ültek, és söröztek. Az egyik alkalommal a lány minden előzmény nélkül megszólalt:

- Azon az estén, amikor apa meghalt...

Szava elakadt. Anyja nem biztatta folytatásra, ő mégis folytatta:

- Összevesztetek?

Az anya hallgatott, a lány újra megszólalt:

- Megbántottad valamivel?

- Igen - mondta az anya.

- Mivel?

- Mindegy, az én hibám
volt. Az ő hibája csak az volt, hogy nyelt. Inkább vágott volna pofán.

Akkora csend szakadt rájuk, hogy elnyomta az utca esti zsivaját. A lány később arra gondolt, hogy mennyire nem illett anyjához a pofán szó. A fülét sértette. A lelkét nem, a lelkének jólesett.