z SZDSZ története egybefonódik az államszocializmus demokratikus ellenzékének történetével. A hazai liberalizmus krónikásai három dátumot szoktak kiemelni, amikor az SZDSZ gyökereit keresik: 1956-ot, 1968-at és 1977-et, vagyis a diktatúrával szembeni legerőteljesebb fellépéseket. Legközvetlenebbül az emberi jogok csehszlovákiai megsértése ellen alakult Charta '77 mozgalom tekinthető kiindulási pontnak, a 34 magyar értelmiségi által aláírt, a perbe fogott Václav Havelékkel szolidaritást vállaló nyilatkozat, melyet Bence György és Kis János filozófus kezdeményezett.

A 34 aláíróhoz két év alatt további 236 csatlakozott - ez a kör már a hamarosan kiépülő olyan független intézmények bázisát képezte, mint a "repülő egyetem", illetve a szegényeket támogató alap (SZETA). Három évvel később már saját, illegális folyóirattal jelentkezett a demokratikus ellenzék; a Beszélő akkori gárdája, Tamás Gáspár Miklós, Haraszti Miklós, Kőszeg Ferenc, Solt Ottilia, Bauer Tamás, Pető Iván az SZDSZ és a rendszerváltás emblematikus személyiségei lesznek.

Az elszigetelt ellenzéki csoportosulások a nyolcvanas évek közepére találnak egymásra (monori értelmiségi találkozó 1985-ben), majd 1987-ben jelenik meg Kőszeg Ferenc és Solt Ottilia politikai kiáltványa, a rendszerváltás feltételeit megfogalmazó Társadalmi Szerződés ("Kádárnak menni kell"). A rá következő évben egy sörözőben alakul meg Szabad Kezdeményezések Hálózata, immár kétszáz taggal, 1988 novemberében pedig a Jurta Színházban megalakul a Szabad Demokraták Szövetsége - ezres létszámmal.

Elvi nyilatkozatában többek között a magyar reformkor és a liberalizmus, a polgári radikalizmus, az 1956-os forradalom és a demokratikus ellenzék utódaként határozza meg magát; "a szabadság és a szolidaritás pártjaként" minél kisebb államot képzel el, szabad piacot, az elesettek felkarolását, az emberi jogok védelmét.

Az SZDSZ alapítóinak - közülük ma alig találunk valakit a párt környékén -, kiemelt szerepük volt a demokratikus átmenetben, a parlamenti demokrácia intézményeinek kiépítésében. Az Ellenzéki Kerekasztal megállapodását ugyan nem írták alá (a Pozsgay Imrével "fenyegető" közvetlen államfőválasztás miatt), de ezen már nem múlott a Kádár-rendszer sorsa, a négyigenes népszavazás sikere viszont lökést adott a szárnyait próbálgató pártnak. A pártállam lebontásáért és a parlamentarizmus kiépítésért tett erőfeszítéseket a szavazók az első parlamenti választáson 24 százalékos eredménnyel honorálták - amit azóta nem sikerült megközelíteni. Az SZDSZ - az MDF után - a második legnagyobb pártként, vezető ellenzéki erőként kezdte pályafutását.

Az MDF-SZDSZ (avagy Antall-Tölgyessy) paktum volt a harmadik köztársaság első fontos politikai megegyezése, amellyel a vezető kormánypárt az SZDSZ-el, a "rendszerellenzékből kormányellenzékbe" szlogent hirdető, immár legerősebb ellenzéki párttal egyezett meg az új rendszer könnyebb kormányozhatóságáról. Az alkotmányerejű törvények kiiktatása, a kétharmados törvények körének szűkítését, az államfői hatalom behatárolását (illetve a parlament általi megválasztását) eredményező megállapodás a mai napig meghatározza politikai rendszerünk működését. E paktum alapján adhatta - Göncz Árpád személyében - az államfőt az SZDSZ.

A rendszerváltás és a párt megmutatkozó ereje által okozott öröm nem tartott sokáig: már a kilencvenes évek elejétől folyamatosak voltak a belső ideológiai természetű viták, melyek kezdetektől feszítették a pártot. Ezek már 1991-ben "repedésekhez", platformok kialakulásához vezettek. A konzervatív-liberális irányvonal előretörése (Tölgyessy Péter elnökké választása) után Pető Iván lemondott a frakcióvezetésről, majd Magyar Bálinttal szabadelvű kört alakítottak, míg a másik belső ellenzéki szárny, Hack Péter és Tamás Gáspár Miklós vezetésével liberális konzervatív uniót hozott létre. Később megalakult a Tölgyessy-párti polgári demokrata kör is. "Igazi demokratikus verseny van a párton belül" - szólt az érv, de a versenypályát hamarosan árkok szabdalták. (Néhány emlékezetesebb elnökjelölti meccs - a győztes elöl: 1991 őszén Tölgyessy-Dornbach, '92-ben Kuncze-Pető, 2003-ban Kuncze-Bauer, 2007-ben Kóka-Fodor, majd 2008-ban Fodor-Kóka.) Innen eredeztetik részben a párt mai belső megosztottságát is, amit a hanyatlás elsődleges okának tartanak az SZDSZ-ben.

A liberálisok szövetségesi rendszerének alakulása is kihatással volt a további gyengülésre. Az egykori szövetséges, a Fidesz jobbratolódása után az SZDSZ az MSZP-t választotta, amelynek a parlamenti matematika szabályai szerint nem lett volna szüksége koalíciós partnerre, hiszen a '94-es választásokon abszolút többséget szerzett. (A liberálisok ekkor meg tudták őrizni a második helyezésüket, 18 százalékos mandátumaránnyal). Az MSZP-vel kötött koalíció bűnnek számított a szocializmus illegális ellenzékeként szerveződött értelmiségi holdudvar jelentős része számára. A liberálisok azonban, az MSZP kádári nosztalgiára apelláló gazdasági populizmusának megfékezésére hivatkozva, vállalták a közös kormányzást - amiből négy évvel később, egy Bokros-csomaggal, egy Tocsik-botránnyal és rengeteg koalíciós veszekedéssel "gazdagabban", másként fogalmazva: tizenkét százalék veszteséggel szálltak ki.

Ebből a helyzetből, pontosabban a szocialisták "halálos öleléséből", ahogy visszaemlékezésében fogalmaz több liberális politikus, a későbbi "szövetségváltó" törekvések (lásd a Magyar Bálint-féle olajfa koalíciót vagy a Demszky-féle egyenlő távolság politikája) sem tudták kiszakítani a pártot. Annál is kevésbé, minthogy 2002-ben újra koalícióra lépett a két párt, amit négy év múlva megismételt.

1998-ban már csak 6 százalékot értek el a liberálisok a választásokon. A következő ciklusban, az Orbán-kormány időszakában nemcsak hogy kisebb frakcióval, de igen erős politikai ellenszélben kellett vitorlázniuk. A háromhetente ülésező parlamentben nem sok lapot osztottak nekik - a parlament lépcsőjén csonka vizsgálóbizottságokat alakítottak és napirend után, késő este szónokolhattak aktív ellenzéki pártként, a kormány előterjesztéseinek jó részét támogathatták. Demszkyék is megsinylették a konfliktusokat az Orbán-kormánnyal (lásd a források leapasztását, a 4-es metró beruházásának lefújását), ami a főpolgármester pozícióját, illetve a fővárosi SZDSZ-bázist is érzékenyen érintette.

Az Orbán-kormány regnálása alatt próbálkozott meg Demszky az SZDSZ elnökeként a többi párttól egyenlő távolságot hirdető politikával 2000-ben, majd amikor ez kudarcot vallott, megint a szocialistákat választották (ekkor mondja az új pártelnök Kuncze Gábor, hogy nem hord magánál mérőszalagot). De mire elérkezünk a 2002-es választásokhoz, még több alapító pártolt el az SZDSZ-től. 2000-ben búcsút intett Tamás Gáspár Miklós, 2002-ben Kis János és Hack Péter, 2004-ben pedig Eörsi István; igaz, más és más okokból.

2002-ben már az ötszázalékos parlamenti küszöböt is épphogy átugrották, majd a Medgyessy-Gyurcsány-kormányok idején kiújult, egyre inkább a veszekedős Horn- Kuncze-kormányt idéző konfliktusok még inkább elbizonytalaníthatták a szavazói bázist. Ekkorra már az SZDSZ-re égett a "zsaroló törpepárt" stigmája, amire volt is alkalmuk ráerősíteni. Medgyessy Péter mellett a kormányfő kémelhárítói múltjának nyilvánosságra kerülése után végül kitartottak - cserébe a bohózatba fulladt átvilágítási ígéretekért. Medgyessy száznapos programját az SZDSZ megszavazta (újabb bűn a holdudvar egy részének szemében), és csak akkor vonták meg tőle a bizalmat, amikor menesztette a liberális gazdasági minisztert, Csillag Istvánt. Az eva és a diplomás minimálbér bevezetése, a sorkatonaság eltörlése, a drogtörvény enyhítése, az ügynökmúlt feltárása irányába tett (kétes eredményű) erőfeszítések, Sólyom László államfővé emelése (pontosabban: Szili Katalin MSZP-s államfőjelölt "elkaszálása") köthetők még a liberálisok nevéhez ebből az időszakból. Alighanem ezeknek is köszönhetik, hogy 2006-ban megismételték a 2002-es, 5,2 százalékos eredményt. (Közben az EP-választáson - talán a kezdeti EU-fória miatt - csaknem 8 százalékot értek el.)

Az MSZP-vel való konfliktusok mellett a belső ellentétek is tovább fokozódtak. Bauer Tamás "alternatív tanácsüléseket" szervezett a párton belül, de már Fodor Gábor is szervezkedett az "ősbölényeknek" becézett Kuncze-Magyar-Pető trióval szemben.

A párt történetében jelentős szerepet játszott Gyurcsány Ferenc színre lépése. Az SZDSZ-ben sokakat érzékenyen érintett, amikor bizalmat szavaztak Gyurcsánynak Őszöd után (és persze ahhoz sem sokan tapsoltak a pártban, amikor Demszky Gábor kitüntette Gergényi rendőrfőkapitányt).

Bizakodásra adott okot számukra, hogy a Gyurcsány-kormány programjában a korábbinál hangsúlyosabban jelent meg az adócsökkentés, a rászorultsági elvű szociálpolitika (amit a gazdasági válság hoz csak meg), nem utolsósorban pedig az oktatás és az egészségügy reformja, amelyek végrehajtását a liberálisok különböző eszközökkel igyekeztek is kikényszeríteni. A 2007-ben, Kuncze Gábor pártelnök visszavonulása után elnökké választott Kóka János - pannon pumás hasonlataival és a helikopterével már gazdasági miniszterként karakter(ön)gyilkosság áldozatává vált - elődjeihez hasonlóan erőteljesen noszogatta a kormányt a reformok ügyében. Megpróbálták "kőbe vésetni" a már ekkor is fájdalmasnak ígérkező reformok menetrendjét a szocialistákkal, de a vizitdíj és a tandíj eltörlését eredményező népszavazás eldöntötte a reformról folyó koalíciós vita sorsát is. Gyurcsány tavaly tavasszal, bársonyos reformokat hirdető beszédében lemondatta Horváth Ágnes liberális egészségügyi minisztert, ami az utolsó csepp volt az SZDSZ-nek: asztalt borítottak.

Viszont Kókának - ugyancsak elődjéhez hasonlóan - a belső ellenzéket sem sikerült leszerelnie (melyet idő közben Fodor vett át Bauertől, aki ekkorra már a pártból is kilépett), sőt a koalíció felbontása óta szinte állandósult a rivalizálás.

Kóka és Horváth már akkor is sereghajtók voltak a népszerűségi listákon, mielőtt még kipattant volna az elnökválasztási csalási botrány. A csalás vádja Kókára száradt, miközben a vizsgálatok ezt nem igazolták. Így a népszerűségi listákon előkelő helyen szereplő - de azóta onnan nagyot zuhant - Fodor Gábor lett a pártelnök.

Fodor megválasztása óta az "ősbölények" végképp feladni látszanak a harcot, nem úgy Fodor, aki többször próbálta elmozdítani Kókát a legnagyobb pártbeli hatalmat jelentő frakció éléről, sikertelenül. Mindeközben "szakértői kormányt vagy előre hozott választást" hirdetett, de végül is mindig kisegítették a kisebbségi kormányt.

A gazdasági válság, majd Gyurcsány lemondása elhozta ugyan az időközben "szakértői jellegűvé" finomodott szakértői kormányt, de ez már aligha vigasztalhatta a liberális tábor maradékát. A néhol bohózatba illő miniszter(elnök)-jelölési procedúrára a pártvezetőségben sem különösebben büszkék, miként a Bajnai-kormány melletti felemás kiállásra sem. A Bajnai-csomaggal ugyan több régi SZDSZ-es követelés teljesül, viszont a megszorítások felelősségében osztoznak - így együtt szállhattak a mélybe a júniusi EP-választáson a szocialistákkal: mindkettő történelmi mélypontot ért el: az SZDSZ 2 százalékos eredményt.

Az SZDSZ 2009-re tehát nemhogy tömegbázist teremteni nem tudott, de szavazóinak, értelmiségi elitjének jó részét is elveszítette. Fodor Gábor lemondása után először fordul elő a párt történetében, hogy a közvélemény számára többnyire ismeretlen politikusok indulnak az elnökségért. Bizonytalan tehát, hogy egy új arc (Badacsonyi Szabolcs, Retkes Attila és Weinek Leonárd a választék), illetve a mögöttük álló hagyományos csoportok meg tudják-e szólítani lehetséges választóikat, vagy legalább a szűkebb értelmiségi bázis maradékát, azaz, hogy képesek lesznek-e ismét "rendszerváltó" magasságokba röpíteni a pártot - vagy ezúttal a rendszer váltja le őket.