Ha a szabad demokraták túlélték már az EP-választások utáni első pánikrohamot, (amely megroggyantotta a szocialistákat is), a Jobbik előzésének sokkját (amely komoly fejfájást okozhat a Fidesznek is), akkor érdemes lenne szemügyre vennie a párt hosszan tartó zuhanását, szétesését, amely a végpontjához látszik közeledni, s aminek első következménye az lehet, hogy a rendszerváltó párt nem kerül be a következő parlamentbe.

A szétmorzsolódás folyamata összetett. A kérdések egymásból következnek, és összefonódnak:

1. Miért nem választották a polgárok az SZDSZ által kínált értékeket (vagy miért maradtak távol)?

2. És fordítva: volt-e valami, amiért őket kellett volna választani?

Túl egyszerű lenne a rossz kampányra fogni a dolgot. Hiszen klasszikus kampányról egyik párt esetében sem beszélhettünk. Az első pillanattól világos volt, hogy Európáról szó sem esik majd, szikár belpolitikai háború folyik, bár egy szabadelvű-liberális párttal szemben talán mégis elvárható lehetett volna, legalább ő Európáról beszéljen. A Fideszt semmi nem késztette erőfeszítésre: az ELÉG! elég volt. A Jobbik szintén egyszerű eszközökkel operált. Mosolygó női arc, amely ritka a mai közélet leharcolt politikusi portréi között. Szlogenjének - Magyarország a magyaroké - ugyan az égvilágon semmi értelme, mintha azt mondanánk: az ég kék, a fű meg zöld, de a kiszolgáltatottság, a lecsúszástól való félelem könnyedén értelmezheti úgy a világot, hogy minden rosszról valaki-valakik személyesen, egymással összefonódva, szövetséget kötve tehetnek - s nem csupán őket, családjukat veszélyeztetik, de magát a hazát is elveszik tőlük.

Fölösleges azonban szorosan összekötni a Jobbik szereplését és az SZDSZ leszereplését. Biztos, hogy a Jobbikra nem szavazott a mégoly kiábrándult SZDSZ-es sem. Annyi történt, hogy a szabad demokraták plakátjára került 200 000+1 túlnyomó többsége apátiával nézte az eseményeket. De: miért kellett volna megmozdulnia? Végigtekintve az SZDSZ mélyrepülésén, jelenlegi állapotán, nehezen tudunk ilyen okot megjelölni.

Mit látunk? Az SZDSZ szervezetileg szétesett, szellemileg kiüresedett párt lett a 2000-es évek végére. A 90-es években gyakran érte az a vád, hogy túlságosan mereven ragaszkodik elvont elvei megvalósulásához, politizálása nélkülözi a pragmatizmust. A szabadelvűség megalkuvás nélküli képviselete és az erős antikommunista hang 1990-ben még több mint 21, 1994-ben 19 százalékot ért (egymillió szavazó), mert abban a politikai dimenzióban, a rendszerváltás fordulóján, amikor a liberalizmus értékei még éppen csak kezdtek beépülni az államberendezkedésbe, ez a gondolkodás komoly érték volt a választók szemében.

1998-ban, az első szocialista-szabad demokrata kormányciklus után, az SZDSZ 8 százalékra esett vissza (350 ezer szavazó), amit nem magyaráz meg egyedül az antikommunizmustól a koalícióba lépésig megtett út, de még a kormányzati kopás sem. Valami megváltozott. Az évtized elején még unikum liberális értékek - így vagy úgy -, megszokott, hétköznapi normák lettek. A párt már csak a kormányzás kényszere miatt is mind pragmatikusabb lett (elvont viták helyett napi civakodások a koalíciós partnerrel), a vezérlő filozófia kezdett háttérbe szorulni-vonulni. Az SZDSZ sorra elvesztette vagy elveszejtette szellemi nagyjait, akik kritikai hátteret adtak a napi politikai aktusoknak. Korántsem teljes a névsor: távozott a filozófus Kis János, visszavonult Solt Ottilia, a szociális lelkiismeret, kilépett a kíméletlen kritikus Eörsi István. Távozott a jogi szaktekintély Hack Péter... aztán Tölgyessy Péter, Havas Gábor, Kőszeg Ferenc. Kiölték a pártból a metszően fogalmazó közgazdász Bauer Tamást, a józan Mécs Imrét. A mindenütt eladható Kuncze Gábor, amikor mostani visszatérésének lehetőségeiről kérdezték, rezignáltan csak annyit mondott: akadtak, akik azt gondolták, jobban tudják a pártot vezetni, hát, vezessék... A még színen lévő három "öreg" közül Magyar Bálint és Pető Iván hallgat, Demszky Gábor pedig a főváros megannyi zavaros ügyébe gabalyodva elmerül a kormánybuktató kamarillapolitikában. A fiatal generáció legjobb képviselői - látva a tehetetlenséget - néhány napja testületileg távoztak, mint ahogy az egyik korábbi ígéret, Gusztos Péter is visszalépett az elnökjelöltségtől. Közben a "második szinten" kétes anyagi ügyletek, a korrupció árnyai kísértenek. A párt lassan feléli egykorvolt legnagyobb erejét, a morálját. A választópolgár előtt egy síkban jelenik meg Kis János rendíthetetlen profilja és a vizitdíj-népszavazás kivetítőjén szenvedő Gyurcsány Ferenc képe alatt kuncogó Horn Gábor-Kóka János kettős. Pedig a referendum aznap a koalíciót tette hidegre (az egészségügyért felelős SZDSZ-es miniszterrel együtt), nem egyedül a kormányfőt. Az ember - és a keresztbe szavazó - azt a látványt és azokat a szavakat nem felejti el, még ha otthonos is kissé a frakcióharcok történetében.

Ha a kezdet kezdetén a pragmatizmus hiányát lehetett az SZDSZ szemére vetni, Kóka János színre lépésével a prakticista problémakezelés teljes hatalomátvételét lehet kárhoztatni. Sem a koalícióban, sem a pártban nem sikerült összeegyeztetni a szociálisan érzékeny, az emberi jogokat minden elé soroló szellemi örökséget és a haldokló neoliberális gazdaságpolitika kíméletlenségét. A párt tiszta értékei sokszor doktrinerségbe merevedtek: a roma kisebbség ügyében, ahol a szólamokon kívül alig történt valami, a melegjogok érvényesítésében, ahol a korántsem homofób, inkább csak konzervatív ízlésű és szemérmes társadalom csak a felszínt, a melegfelvonulásokat érzékelte. A szélsőséges jelenségek - iskolai szegregáció, melegverések, cigányellenes ügyek - miatt begörcsölt dogmákhoz akarták hozzászabni a valóságot, amelynek nem szélsőséges része is ellene feszült. A cselekvés reális lehetőségeit, amelyek csak kicsit is sértették volna az elvont értékeket, nem kutatta eréllyel senki. A Kóka-féle pragmatizmus nem járt, eleve nem is járhatott sikerrel a világ gazdasági hanyatlása közepette. A társadalom szegénytáborának növekedése pedig megnyitotta az utcát a populista szélsőségek előtt, ami után a "rejtőzködő" jobbos szimpatizánsok birtokba vették a szavazófülkéket is. De: nem kevesebb, csak enervált lett a szabadelvű magyar polgár.

Meglehet, úgy van, hogy a politikai liberalizmus - betöltve történelmi szerepét - végleg letűnik a horizonton. Céljait és eszményeit kodifikáltatta az alkotmányokban, a jogban. Értékhálója nagyjából beépült a civilizált hétköznapok erkölcsébe, szemléletébe, azoknak nagy részét egy normális demokrácia normális lakója nem vonja kétségbe. A parlamentarizmus talaján álló pártok a szabadelvű-liberális ideák sok elemét beemelték programjaikba. Látszólag nincs miért háborúzni. Utóvédharcként a nyilvánosságra maradt, hogy a mindenkori hatalmon számon kérje az anomáliákat.

Nyugodtak azért ne legyünk. A politikai liberalizmus éppen akkor haldoklik Magyarországon, amikor a nagyközönség növekvő közömbösséggel szemléli a parlamentarizmust, jóllehet az errefelé még minden ízében meg sem szilárdult. A tömeg-(bulvár) demokrácia hulláma éppen hogy elért bennünket, nyers, erőszakos populista erejét a Jobbikban még csak felmutatta. A politikai logika szerint ekkora erő, ugyanekkora erőt gerjeszthet a túloldalon. S mivel a Fidesz koalíciós kalickáját jobbról bezárta a Jobbik, balfelé pedig ő maga, meglehet összesűrűsödik valamiféle baloldali-liberális alakulat a szélsőség ellenpontjaként.

Ilyen erőt egyelőre sem a dadogó baloldal, sem a tétova-tanácstalan SZDSZ nem tud felmutatni.