A hatalmi sprintek közben csak arra van erő, hogy a két pártból időről időre begyűjtsék a tőlük már-már függetlenül működő kormány intézkedéseit támogató voksokat - még akkor is, ha mindkét gyülekezeten belül vannak, akik siettetnék a bukást, mert úgy kalkulálnak: akkor több idő és esély volna a fölemelkedésre. Annyiban igazuk van, hogy sok idő kell majd hozzá, annyiban nincs, hogy ez hónapokban aligha mérhető.

A szabad demokraták tulajdonképpen könnyebb helyzetben vannak, mert mostani reakcióik egy magasztosnak induló történet szomorú végjátékaként is fölfoghatók: jó megoldás ma egyszerűen nem áll a rendelkezésükre. Az SZDSZ mélyrepülésének sok olvasatával találkozhattunk az elmúlt időszakban, azzal a politológiai értelemben nehezen körülírható ténnyel azonban láthatóan nem tudtak mit kezdeni, hogy a párt "viselkedése" vált össznépi méretekben antipatikussá, s a kiszámíthatatlan politizálás mellett elsősorban ez pecsételi meg sorsukat, nem kizárólag a rossz koalíció vagy a liberalizmus ideáinak nemzetközi térvesztése.

A szocialisták csapdája jóval bonyolultabb. Egyrészt, mert többé-kevésbé megalakulásuk óta létezik a kelepce, másrészt, mert helyzetük tarthatatlansága - mint általában lenni szokott - a legroszszabbkor tört felszínre, vált kínzóvá.

Horn Gyula a baloldali, liberális értelmiség hangos fanyalgása közepette tartotta időnként valóban elképesztő eszmefuttatásokkal és meghökkentő bejelentésekkel teli lakossági fórumait, mert nem zavarták a háborgók, viszont a zsigereiben érezte - kiket akar, illetve kiket kell megnyernie a pártjának. Térképpel, statisztikai adatokkal körülhatárolható népesség volt ez, amelyet lehet ugyan késő kádárinak nevezni, de maradjunk annyiban: a szerény komfortot magukénak tudók, akiktől messze volt a luxus, de közel a biztonság.

Horn krízishelyzetben képes volt arra is, hogy elfogadtassa velük: e komfortérzet megcsorbítása olyan áldozat, amely nélkül a továbbiakban nem lehet szó még viszonylagos biztonságról sem. Tudta, kikhez beszél, értette a nyelvüket. Hittek neki. Igaz, hogy az erős parlamenti többség, a gyenge ellenzék és az elviselhetőbb közélet alátámasztotta merészségét, amely csak a reformok előszobájáig tartott - a változások nem álltak össze rendszerré, és Horn cseppet sem törekedett arra, hogy hívei fölismerjék: nem pusztán akut válságkezelésről, hanem tulajdonképpen más világszemléletről, ténylegesen polgári mentalitásról lenne szó.

Ezért is igaz az, hogy a szocialisták nem Bokros miatt vesztettek. Az MSZP második választási győzelmekor sem kellett különösebben átfesteni a cégért, hiszen akkorra már egyszerre lehetett hivatkozni a Bokros-csomag eredményeire és a "jóléti rendszerváltás" ígéretére. Az egyikkel a vállalkozók számára hitelesíteni lehetett a modernizáció szándékát, a másikkal megalapozni az alkalmazottak reményeit, megtartva a régi bázis rokonszenvét.

A női kvóta, az "előírt" fiatalítás szintén elandalította a vezetést, s nyilván pozíciójuk megőrzése miatt sem csináltak különösebb gondot abból, hogy "importálniuk" kellett egy listavezetői arcot. Medgyessy Péterrel sem a háttér, sem az örökzöld baloldali üzenet nem változott. Ilyen értelemben Gyurcsány Ferenc berobbanásával is csupán pár hétig, később néhány nagyjából sikertelen nekilendülés erejéig volt veszélyeztetve a status quo, a tettek és a beharangozott tervek 2006-ig korántsem vészjóslók - az akrobatamutatvány ára viszont közben alaposan megugrott, de tovább tapsolt hozzá a többség: a gazdasági elit egyszerre az értelmiség jelentős részével és a hagyományos baloldali értékeket vallók táborával.

Mindenki abban hitt, amiben akart. Volt, aki a radikális reformokban, volt, aki egy új baloldali gondolat meggyökeresedésében, a szocialista párt megújulásában, ugyanakkor az MSZP törzsszavazói a már említett viszonylagos biztonság szavatolásában.

Ez a mixtúra hamar és nagy robajjal bomlott elemeire, ráadásul úgy, hogy idővel egyetlen csoport, réteg, ágazat képviselője nem érezte, hogy bármi is érte történt, őt segíti, ha pedig nagy néha igen - hangja elenyészett a tiltakozó kórusban. Tekintsünk most el attól, amit már annyian és annyiszor boncolgattak: mi volt az ok és az okozat, a mulasztás és a pech, a hiba és a szervezeti ellentartás, az előadott ideák és a gyakorlat folyamatos ütközése. A zuhanás közben mindössze két megkönnyebbült sóhajra futotta: előbb a koalíció felbomlása, utóbb Gyurcsány Ferenc lemondása adott pillanatnyi reményt a szocialistáknak - lehetséges megállni a lejtőn.

Egyik sem segített, s ezt viszonylag hamar fölismerte az MSZP vezetése. A vita azonban a szokásos tartalommal és ambíciókkal zajlott - előkerültek a "balra tarts!" ismert kliséi, a populista igények kielégítésére utaló jelek, alkalmi, hatalmi és hitvány anyagiakra épülő szövetségek, és az új, hiteles, de azért a "közülünk való" arcok utáni olthatatlan vágy, majd a válaszok és döntések elnapolása, ami nem csoda, mert egyelőre nincs sem komoly tartalmi felelet, sem megnyugtató utánpótlás.

A közvélemény-kutatások adatait ismerve idő lenne mindkettő megtalálására, a türelmetlenség inkább azért indokolt, mert egyre szűkebbnek mutatkozik a lista, amely az MSZP élbolya számára a jövőben is biztosíthatja a főállású politikusi létet. A sorban való tülekedés magyarázatakor cseppet sem közömbös, ahogy az erősődő jobboldal a fenyegetettség satujába szorítja ellenfeleit - egyik így, másik úgy, de híveiket szinte közösen fanatizálva.

A nagy zavarban azt sem lehet tudni, hogy időhúzó taktika vagy a jövő baloldali politizálásának fontos útjelzője a kormány melletti kiállás. A párton esett sebeket azokkal a felemás nyilatkozatokkal nemigen lehet gyógyítani, hogy a támogatás momentán felelősség és kényszer, de ahogy letesszük a lantot, megváltozunk, és igazi baloldaliak leszünk, és szerepet váltva nemsokára akár a Jobbikkal kétfelől szorongatjuk a Fideszt, elsumákolt, de egyszerre teljesíthetetlen ígéreteit számon kérve. Azzal sem áltathatja magát az MSZP, hogy ma a világ is keresi a helyét, az utóbbi hónapokban örök érvényűnek hitt tételek semmisültek meg, újrafogalmazható minden, ami volt - mert jelenleg éppen az újrafogalmazás szándéka és invenciója látszik a legkevésbé.

Divatos kérdés manapság, hogy a Jobbik térnyerésével középre húz-e a Fidesz. A politikai térkép átalakulásakor azonban az sem mellékes, hogy képes-e modern, baloldali középpárttá alakulni az MSZP, vagy a gyurcsányi kísérlet fiaskójából pusztán azt a tanulságot vonja le: vissza a gyökerekhez.

A szocialisták kongresszusa erre nem fog határozott választ adni. Az egybegyűltektől azonban már az is komoly tett volna, ha felismernék - erre fontos felelniük. És nem szövetségtoborzó szavazatokkal, bombasztikus frázisokkal, helyezkedő kettős beszéddel, szokványos píárral. Nem is programmal. Eszmével.