Természetesen előfordul, hogy valaki megsejti: most jött el számára a távozás pillanata, most kellene kilépnie a történetből, lelépnie a színpadról, most kellene hátat fordítania egy életpályának, egy karriernek, egy intézménynek, egy pártnak, egy egész világnak, most kellene ilyen-olyan érzelmi, rokoni, testületi, baráti, szakmai kapcsolatokat megszakítania, ámde képtelen elszánni magát erre, túlságosan hozzánőtt egy helyzethez, egy teljesítményhez, hozzánőtt vagyonához, hatalmához, rangjához, sikeréhez, és mikor elszánná magát az életmentő lépésre, már késő. Lekési távozásának optimális időpontját, marad a helyén, és ezért még azt is el kell veszítenie, amit talán megmenthetett volna magából, ha időben megy el, pontosabban: ha elmegy, mielőtt elsodornák az események.

Persze, a kilépés, a távozás, az eltűnés időzítése összehasonlíthatatlanul könynyebb feladat, mint a belépésé, a megérkezésé, a születésé. Sajnos, csak egészen kivételes egyéniségek - az ilyeneket nevezik utóbb a "szerencse fiainak", a "sors kegyeltjeinek", "Isten választottainak" - értenek ahhoz, hogy a számukra lehető legjobb időben érkezzenek meg, mintha csak a nagyobb dramaturgiai hatás kedvéért jöttek volna éppen ekkor vagy akkor világra. Nem mindenki születik azonban Goethének. A kiemelkedő emberek többsége éppen születése időzítéséhez ért legkevésbé: vagy túl korán jön, vagy túl későn, vagy lemarad igazi életéről vagy mások életét éli sajátja helyett, és a világba lépés megfelelő időpontjának végzetes eltévesztése folytán egész életét - lett légyen ez az élet a szerencsétlenség és nyomorúság nagyságát tekintve mégoly nagyszabású is - végigbukdácsolja, végigszerencsétlenkedi. Az első elrontott, vagyis rosszul időzített lépést - a megszületést ugyanis - elkerülhetetlenül követi a többi, mígnem az egész élet úgy dől el, akár egy dominósor, ami látványnak ugyan lehet felemelő, életnek azonban vajmi kevéssé.

A dramaturgiai időzítésnek ezek a sorsdöntő pillanatai - belépés-kilépés - azonban nemcsak az egyes ember, hanem a társadalmi képződmények - közösségek, intézmények, mozgalmak - születését és pusztulását is meghatározzák. Jól időzíteni annyi, mint úrrá lenni az alaktalanul gomolygó, se-kezdete-se-vége időfolyamaton, amely úgy tünteti el a kapálózó emberkéket és intézménykéket, államocskákat és pártocskákat, mint egykoron Kronosz isten az ő egyszülött fiait. Nemcsak egyénekre, hanem a társadalmi élet szereplőire is áll, hogy ha nem rendelkeznek az időzítés képességével, akkor nem lesz maradásuk az időben, elsorvasztja, elsodorja őket az időfolyam.

A politikában, különösen amióta spektákulumtársadalom műsorfolyamának része lett, szinte minden az időzítésre fut ki. Ennyiben a politikát, ahogy manapság kinéz, az időzítés művészetének is nevezhetjük. Az idővel való politikai gazdálkodás - a politikai időpazarlás vagy időpocsékolás, az idő esztelen felélése vagy értelmetlen megspórolása - döntően az időzítés művészetétől függ. Az idő - sem egy párt, sem egy kormány, sem egy politikus műsorideje vagy dramatikus színpadi ideje - nem eleve adott és nem mennyiséget jelent. Nem addig tart, amíg valaki él, vagy ameddig politikai mandátuma szól, hanem addig, amíg szerepe tart a műsorban; ő maga meghalhat vagy eltűnhet a politikából, a szerep azonban marad és más személy fogja eljátszani. Az események időzítése - ütemezése, "kiprovokálása", bekövetkezésük eltolása egy olyan időpontig, amikor eredeti felforgató erejüket már elvesztették - egyfajta politikai ritmusérzék ez, amely lehet ösztönös, de épülhet a politikai tanácsadók és médiacsinálók tudatos tervezésére is. Mikor kell megragadni, átvenni a hatalmat, mikor kell megtámadni az ellenfelet (mikor a leggyengébb), mikor és kivel kell békét kötni, mikor és ki ellen kell háborút indítani; mikor kell kijátszani a kompromittáló információt/dezinformációt a politikai rivális ellen; mikorra kell időzíteni a politikai versenyben a hajrát - mindez végső soron mindig az időzítéstől függ.

A politikai harc - különösen akut társadalmi válságok időszakában, amikor az eseményeket nem, vagy nemcsak a műsorpolitikai agytröszt állítja elő - jószerével nem más, mint folyamatos harc az időzítés körül. Jól látható például, mennyire megoszlanak ma az időzítés kérdésében a vélemények a kormányzó baloldalon: mi a jobb, mi az előnyösebb a szocialista párt számára: a választások előre hozása vagy az előre hozatal minden áron való megakadályozása? De hasonlóképpen merül fel az időzítés kérdése az ellenzék oldalán is: érdemes-e a végső stratégiai cél - a kétharmados parlamenti többség elérése - szempontjából az eseményeket siettetve kierőszakolni a választásokat, vagy gyümölcsözőbb magabiztosan és mosolyogva kivárni, míg a kétharmados győzelem az ölünkbe hullik? Aki kezében tartja a politikai események időzítését, mindent a kezében tart.

Az utóbbi időben - a gazdasági világválság súlya alatt - nemcsak a helyi, hanem a világpolitikai folyamatok is felgyorsultak, már-már az uralhatatlanságig. A folyamatok megint egyszer valamilyen végkifejlés felé tartanak, ami persze nem a világ, hanem az eddigi világ végét jelenti. Ezt most már nem apokaliptikus hanghordozású értelmiségiek huhogják világgá, hanem vezető nyugati politikusok jelentik be prózai hanghordozással, rezignáltan: azt a világot, amiben a nyugati polgár eddig élt, jobb, ha elfelejti; más világ jön, de legalábbis más állam: a jóléti államnak annyi.

A világrendszer válságát, mint azt egyszer már az 1989-es események időzítése világosan megmutatta, elkerülni nem lehetett, időzíteni és ütemezni, vagyis elhúzni, lerövidíteni, siettetni, mellékutakra terelni (stb. stb.) azonban igen. Hogy pontosan kik és milyen technikával időzítették egykor és időzítik ma a válságok kirobbanását, arra csak az összeesküvés-elméletek kipróbált és harcos híveinek van naprakész feleletük. Az időzítés politikai elmélete azonban nem összeesküvés-elmélet. Nem annak a mesének egyik változata, amely arról szól, hogy a világtársadalom közepén ül egy nagy-nagy pók (avagy a világ vérének szívásában egymással szolidáris, testvéri pókok szövetsége), mely egyre csak hatalmas hálóját szövi, az oktalan népek-nemzetek meg egyre-másra belegabalyodnak ebbe a végzetes hálóba. Az időzítés meséje arról szól, hogy a kalkulatív racionalitás által vezérelt késő modern világtársadalomban kibontakozó uralhatatlan folyamatok, elkerülhetetlen fordulatok, kitörő válságok - politikai, gazdasági és ökológiai válságok - kulminálásának időpontja - legalábbis bizonyos határok között - időzíthető: előbbre hozható vagy későbbre tolható ki (esetleg oly módon, hogy a válságot más szintekre vagy színterekre tolják át). Elképzelhető például, hogy a múlt év őszén kirobbant hitelválság ilyen előre hozott, tehát politikailag időzített válság volt, amivel bizonyos globális döntéshozók a világrendszer egészét alapjaiban fenyegető nagy válságot kívánták elkerülni, szétbontani, elhúzni (meglátjuk, mekkora sikerrel). Képletesen szólva: azért robbantották be a bánya egyik járatát, nehogy az egész bánya a levegőbe repüljön.