Az éhezés szakadéka
A vásznon ez persze egyszerű vicc, pedig a megjegyzésbe rejtett kemény valóság egyre keményebben feszíti az emberiséget. Az ENSZ élelmezésügyi világszervezete, a FAO nemrégiben minden eddiginél riasztóbb adatokat adott közre az éhezés világméretű terjedéséről: a számítás szerint az idei év végéig meghaladhatja az egymilliárdot azon embertársaink száma, akik folyamatosan nem jutnak hozzá a "statisztikai minimumként" meghatározott napi 1800 kilokalóriányi élelmiszerhez. A szomorú jelenségnek számos oka van és a mind nyilvánvalóbb klímaváltozás ezek közül csak egy - a pillanatnyilag lehetséges segítségnyújtási módok többségét most elsősorban a pénzügyi válság nehezíti, de a sorban ott a nehézkes szállítás, a segélyrendszerhez kapcsolódó korrupció, és még millió egyéb tényező. Ráadásul maga az éhezéssel leginkább sújtott térségekbe - főként indiaiak, kínaiak, kongóiak, bangladesiek, indonézek, pakisztániak és etiópiaiak számára - eljuttatható élelmiszer is drágul. Mégpedig jelentősen: a FAO számos élelmiszer árából számított FPI-e (Food Price Index - élelmiszerár-index) ma hatvan százalékkal magasabb értéket mutat, mint 2006-ban volt. Kell-e külön mondani, ez önmagában is csökkenti a gazdagabb országok adakozó kedvét, de nőtt a szállítás és az ahhoz kapcsolódó "terítés" (például a szállítmányok puszta védelmének) költsége is - úgy általában minden többe kerül, ami ahhoz kell, hogy az ennivaló egyszerűen eljusson onnan, ahol van, oda, ahol nincs.
Mindeközben nő az emberiség létszáma is, egy szintén az ENSZ-ben született előrejelzés szerint 2050-re a jelenlegi hatmilliárdnál kétszer többen élünk majd a bolygónkon. A világszervezet becslése szerint ezzel párhuzamosan folyamatosan növelni kellene a világ élelmiszer-termelését is: 2030-ig a jelenleginek legalább másfélszeresére.
Valóban ez lenne csak a megoldás?
A termelés puszta növelése önmagában szinte biztosan kevés lesz az üdvösséghez. Ha a nevezetes kalóriaminimumot vesszük alapul, akkor óvatos számítások szerint is annak nagyjából háromszorosát állítja elő folyamatosan a világ összes gazdája és élelmiszer-feldolgozója. Csak miközben míg a világ hatodának alig jön ki - már ha... - ebből a napi betevő, a világ boldogabbik fele vaskosan pazarol. Az Amerikai Egyesült Államok átlagpolgárainak többsége például egyrészt jóval több élelmiszert fogyaszt még az egészségesnek tartott optimális mennyiségnél (és akkor még a természetesként elvárt luxusminőségről nem is szóltunk), másrészt viszont - gyakran szintén meglehetősen drága orvosi segítséget is igénybe véve - jelentős összegeket különféle kúrákra és tréningekre költve igyekszik megszabadulni így felszedett kilóitól. Egy becslés szerint ez a túlfogyasztás-ellensúlyozás "hinta" egy évben húszmilliárd dolláros éves pénzügyi forgalomban jelenik meg. Egy tavalyi, Rómában született nemzetközi egyezség szerint a gazdag országok 12,3 milliárd dollárt adtak volna össze a mind nyomasztóbb élelmiszerválság célprogramszerű kezelésére, ám még ez sem jött végül össze...
A jelek szerint az emberiség képtelen tehát a pillanatnyilag legnyomasztóbb válságának kezelésére. A kialakult, az éhezők és a pazarlók közötti szakadék egyre mélyül és az évről évre megszülető nagy ívű tervekből általában nem lesz végül semmi. Hogy mást ne mondjunk, tizenöt évvel ezelőtt egy ENSZ-csúcs az akkori 600 millió éhező számának megfelezését tűzte ki célul, a jelenlegi helyzet pedig ismert. Mindebből a jövőkutatók jó része azt a kézenfekvő következtetést vonja le, hogy valamiféle "forradalmi" helyzet közeleg a világélelmezésben. A pesszimista változat hívei szerint a mai nélkülözők előbb vagy utóbb valamilyen kétségbeesett saját "válasszal" állnak elő azon az alapon, hogy nekik már tényleg nincs semmi veszítenivalójuk. Például tömeges, méretei miatt megállíthatatlan és kezelhetetlen migrációval, vagy akár azonnali és közvetlen segítséget kizsaroló terrorakciókkal. E változat hívei szerint egyáltalán nem az elvakult hit (például az iszlám fundamentalistáké) okozhat immár "civilizált" milliók életét követelő konfliktust, hanem a leküzdhetetlen éhség - pontosabban a valóban létező "világméretű igazságtalanság" miatt érzett sajátos bosszúvágy. A szelídebb elképzelés ennél azért ésszerűbb megoldásokkal számol. Például olyan műszaki-technológiai megoldásokkal, amelyek révén a most terméketlen területeken sem lenne kilátástan a termelés meghonosítása, másrészt a szállítás "célra fejlesztése", hogy az élelmiszer olcsóbban és egyszerűbben juthasson el oda, ahol a leginkább szükség van rá. E változat hívei úgy tartják például, hogy a hajózás és vasúti teherfuvarozás soha nem látott fejlődés előtt áll, mert ha a gazdag világ a korábban említett "forradalmi" veszélyeket valóban el akarja kerülni, akkor a legcélszerűbb, ha ilyen fejlesztési irányba fordítja a jelenleg trendváltoztatáshoz kevés és összességében is hatástalannak tűnő segélymilliárdokat. Ebből pedig az is következik, hogy a súlyos belső üzleti-piaci-finanszírozási válságokkal amúgy is bőséggel viselős jelenlegi globális élelmiszer-gazdaság teljesen új helyzetbe kerül, durva egyszerűsítéssel: egy eddig ténylegesen szinte elérhetetlen új "piac" nyílik meg előtte. Aminek életben tartása persze további milliárdokba kerülne, de legalább átláthatóbbá válna, hogy a jelenlegi "felesleg" pontosan hova és kihez kerül. Magától értetődik, hogy az új leosztásban az élelmiszer értéke gyorsan és jelentősen nőne, de egyáltalán nem biztos, hogy ugyanilyen mértékben "drágulna" is - hiszen ebben a rendszerben már valóban lenne érdemi szabályozó szerepe a pénzügyi segítségnek.
Mindehhez persze a sokat emlegetett "gazdagok" és "szegények" eddigiektől lényegesen eltérő, új alapokon nyugvó együttműködésére lenne szükség. Egyelőre eldönthetetlen, akárcsak elvi lehetőség is létezhet-e erre, vagy maradnak a nagy nehezen összegründolt, de igazából rendre céltvesztettnek bizonyuló segélymilliárdok.
