A politikusban annyira nem bízik meg a magyar ember (tízből még egy se), hogy ez a szakma ki fog halni; ne lepődjünk meg, ha a közeljövőben erőteljes kísérleteket látunk majd arra nézvést, hogy a politikus főpapként, igehirdetőként funkcionáljon, még akkor is, ha Európában a szószék és a szenteltvíz nálunk ébreszt a legkevésbé bizalmat.

A sajtó utolsó előtti helye feltehetően annak köszönhető, hogy elsősorban az emberek által igen utált politikai és közéleti eseményekről számol be (ez volna a dolga), ergo ha a jövőben sikerülne megszüntetni a politikai- és közéleti híreket, valamint a földdel egyenlővé tenni az emberek által szintén gyűlölt bulvárt és kereskedelmi tévéket (akad rá program), akkor a sajtó tekintélye pilvaxi éveket idéző magaslatokba emelkedne.

Ugyanígy azt gondolom, éppen itt az ideje, hogy teljes körűen betiltsák a népbutító reklámot, mint olyant, a népnyúzó bankárokkal egyetemben, ami természetesen feltételezi a pénz intézményének a beszüntetését (erre is van határozott program), és ez szinte egészen biztosan osztatlan sikert aratna a legszélesebb körökben. Más irányú felmérésekből ugyanis tudjuk, hogy a magyar ember, aki tehát megveti a politikusokat, a gagyitévét, a reklámokat és a bankárokat, minden helyzetben politizál, tehát a politikusokkal foglalkozik, miközben főként gagyitévét néz, abban is a reklámokat, sőt a reklám alapján vásárol, leginkább hitelből, mert nem átall a legnagyobb válság idején is utálatos banki kölcsönökért folyamodni.

Azaz, a magyar ember csupa olyan dologban nem bízik, amit naponta tesz, sőt ami nélkül létezni sem tudna; még jó, hogy a vízre vagy a levegővételre nem kérdeztek rá, mert annál aztán semmit jobban nem utál. Hát akkor hogy a csodába ne bízna meg vakon a tűzoltókban, hiszen saját tűzeset kapcsán maximum életében egyszer találkozik tűzoltóval, leginkább a hírekből ismeri őket; bizalmát tehát leginkább annak adja, aki számára inkább misztikus, meseszerű lény, mint valóságos, és semmi esetre sem kell vele találkozni mindennap.

Itt abba is hagyhatnánk, csakhogy elöl vannak a bizalmi listán az orvosok és a pedagógusok is. Előbbiek előkelő helyét nyilván nem a honi orvostársadalom közismert pénzellenessége és reformszelleme alapozta meg, inkább a boncmesterek biztos keze, a tanítók, tanárok viszont nagy talány. Húsz éve olvassuk szintén felmérésekből, meg látjuk is éppenséggel, hogy a felsőoktatásból egyre butább, műveletlen, képzetlen állomány kerül ki, ami előbb-utóbb a tanár- és tanítóképzőkből kiáramló egyedekre is nyilvánvalóan vonatkozik, ahhoz tehát, hogy ennek ellenére egy egész ország gondolkodás nélkül bízzék a tanárban, magának is a butaság egy meghatározott stádiumában kell lennie. Nem szégyen ez, csak kellemetlen.

Most már csak azt kellene tudnunk, hogy ha a felmérést végzőket is felmérnék, ők hol állnának a listán.