Mi volt ott a szülőkkel, amikor a vidám játék úgy végződött, hogy le kellett emelni a gyermek testéről a gyilkos vasat? Amikor a fiúcskát újjá kellett éleszteni. Amikor vijjogva elrohant vele a mentő.

Felfoghatatlan.

Kóma. A szenvedés napjai. Úgy elviharzottak fölöttünk, mint a többi.

A politika, no igen. Bulvár- és más közéleti bohócok a porondon. Válik, megcsalta, kizárták, beszólt, elítélték, mellét mutatta, följelentette, fölpofozta, ha kell, utcára, felrobbant, lelőtték, előre hozott, offsór és dzsídípí. Eközben a csornai kisfiú haldoklik.

-

Az emberiség, mely amúgy állandóan heves önsorsrontással van elfoglalva, lassan rádöbben, hogy igenis, az ember (nemcsak gyilkoló énjében) még létezik. A humánum. Tetszett hallani már? Itt sétál köztünk, észre kéne venni. És megfogadni szerény tanácsom: jó lesz, ha mind gyakrabban. Kapaszkodónak, védőernyőnek ezekben a viharos időkben.

A jó hírek talán mégsem csak a mosolyos széplelkeknek valók, jótett és tisztesség nem vonult vissza a szeretetszolgálatok falai közé. Sokan el sem tudják képzelni, hány hétköznapi jóságos van köztünk, mennyi a mások javára csöndben fáradozó. Ezeknek nem a szájuk jár, ezek cselekszenek. A társadalmak lassan kiábrándulnak a szörnyűségek szenzációiból.

A csornai kisfiú szülei biztos értesültek az új diadalról: pár nappal azelőtt, hogy gyermekük meghalt volna, egy másfél éves kislány szívet kapott Budapesten, Lara, akire büszke Szentes, mert oda valósi, szurkol az egész város, hogy sikerüljön, hogy visszatérjen a többiek közé, bölcsődébe földön mászni, óvodába rakoncátlankodni, Weöres Sándort mondókázni, kamaszul pimaszkodni, divatozni.

Jó hír, hát hogyne, és nem lehet oly megszokott, hogy föl ne kapjuk a fejünket. Hiába, hogy a szervátültetés ma már szinte rutin. És most már sorozatban a gyermekek is.

Az orvostudomány az a szuperszonikus repülőgép, amelyen mind utazunk, de odabenn nem tűnik fel a sebesség. Olykor, mintha egy helyben állnánk. Hogy teljen az idő, a hajózó személyzet hergeli az utasokat. Ablakon kidobott forintmilliárdok, ok nélkül bezárt kórházak, vizitdíj és népszavazás. Kedélyünk nem veszítjük, máig a szemétre vágott kistrezorokon röhög az ország. Eközben elképesztő mennyiségben van elégedetlen, tízezer följelentés az Egészségbiztosítási Felügyeletnél. Ha demagógia, istenuccse akkor is mondom, azért itten újszíves felnőttek és gyerekek szaladgálnak ám az utcán, újvesések világversenyeken sportolnak. Élnek, alkotnak, házasodnak és gyermeket nemzenek. Lassan ocsúdva mégis megjön az emberek józan esze, beteg és orvos egymás kezét fogja, a betegek nemcsak a váróban szorítanak egymásnak helyet. Ideje most is az összefogásnak, hiszen pár napja, hogy bejelentették, az egészségügyet, benne a transzplantáló sebészeteket újabb pénzelvonással jutalmazzák.

A csornai kisfiú meghalt. De ez másfajta halál. Szíve nem szűnt meg dobogni, tüdeje lélegezni, veséi, mája működni. Amikor kiderült, nincs tovább, előhozakodott az orvos: asszonyom, uram, a gyermek szervei. Hogy másoknak. Sürgető szükség volna. Így történt alighanem.

Szülőnek lenni, ó Istenem.

Ők azt mondták, igen. Hadd éljen tovább a kisfiú. A szervei által. Az édes alkotás, amit a szülők hoztak létre, önnön sejtjeikből, ne legyen sírmartalék. És nem ők az elsők. Megtették ezt korábban mások is. Ugyanígy, csöndben. Mértéktartó szerénységgel.

Öt gyermek lett most teljes ember megint, valóban a szakadék széléről hirtelen visszafordítva. A kisfiú holtában, szülei szilárd szándéka szerint életmentővé vált.

Ne szégyelld könnyeid nyeldesni.