Egy furcsa mozzanatnak azonban ennek hiányában is érdemes figyelmet szentelni.

A nagykanizsai megmozduláson történt. Már a végéhez közeledett a Trianon-megemlékezés, amikor a fülledt melegben megingott az egyik a húsz-harminc, vigyázban feszítő gárdista közül. Ájultan dőlt ki a sorból a fiatalember. Társai a helyükön maradtak, tekintetüket előre szegezték. Két rendező-gárdista ugrott oda a földön fekvőhöz, bakancsos lábát felemelték, fekete sapkáját levették, mellényét szétnyitották, vízzel locsolták az arcát. Amikor végre magához tér, felsegítették, közrefogták, és gyorsan odébb támogatták.

A közjáték nem maradt következmény nélkül. A rendezvény után Dósa István főkapitány raportra hívta a gárdistákat. Felgyűrt ingujjban állt csapata előtt, szigorú tekintettel mérte végig embereit. Aztán halkan, de indulattal szólt - szégyenletesnek nevezte, hogy kidőlt egy emberük a sorból. Hát nem lehet állva kibírni egy órát?

- Mi lesz, ha komolyabb erőnlétet igénylő feladat adódik? - kérdezte.

A gárdisták nem feleltek. A hosszúra nyúló csöndet a főkapitány törte meg - büntetésképpen elrendelte, hogy havonta legalább kétszer alaki kiképzést kell tartani. Aztán biccentett, és odébbállt a parancsnok, aki nem tűri a roszszullétet, az ájulást, semmit, ami gyengeséget sugallna. Nem tűri, ha nem duzzad erőtől, nem elég katonás, nem elég félelmet keltő fekete serege.