Mi ez, ha nem mindhalálig politika?
- Öt éve uniós képviselő. Van-e mérhető eredménye ennek a fél évtizednek?
- Az európai intézményekben végzett munka nem a konkrét, elszámolható sikerek világa. Megkérdezhetném persze magamtól, mi fog a jövőben másképp történni attól az unióban, hogy én közel hat évet itt töltöttem, hiszen egy év megfigyelői munkával kezdtem. Ilyen kérdést csak nagy önteltséggel lehetne föltenni és megválaszolni is, viszont szerénykedni sem akarok: vannak dolgok, amelyekre büszke vagyok. Ezek megértéséhez tudni kell, hogy a legfontosabb feladatomat akkor értettem meg, amikor az egyéves megfigyelői időszak véget ért, és teljes jogú képviselőként léptünk be az Európai Parlamentbe. Az addigi nyitottságot, a kellemes társasági kapcsolatokat ugyanis fölváltotta egy nagyon erős munkakapcsolat a maga sokkal feszültebb, zártabb világával, a megegyezés folyamatos kényszerével. A 15 régi tagországnak hozzá kellett szoknia ahhoz, hogy a tagállamok száma majdnem a kétszeresére nőtt, és a bővítés miatt lelassultak a munkafolyamatok. Bűnbaknak soha senki nem tekintett minket, de a nyugat-európai választók hozzánk kapcsolták az uniós intézmények átalakításának szükségességét. Azt ma már az euroszkeptikusok kivételével minden felelős európai erő belátja, hogy új alapszerződés nélkül, a globális gazdaság helyzetének megroppanása idején Európa jövőjét kockáztatjuk. A lisszaboni szerződés tervezete a ratifikációs folyamat elindulásával a tagországok és a tanács kezébe került. A kibővült unió működésének jogi környezetét viszont mi kezdtük el megteremteni a parlamentben. Talán nem szerénytelen, ha azt mondom, ezek kialakításához hozzájárultam, például az alapjogi ügynökség, a hosszú távú költségvetés és a szolgáltatások szabad áramlásának számunkra kedvező szabályozása kapcsán.
- Az intézményátalakítás ekkora kihívás lett volna az EU-nak?
- Hogyne. A tízes bővítés akkora nagy falat volt, hogy azt az uniós döntéshozók sem tudták teljes mélységében felmérni. A két problémagóc Kelet-Közép-Európa és - sajátos problémaként - Románia és Bulgária volt. Korábban a tagországokat szépen lassan beemelték a rendszerbe, ha úgy tetszik, integrálták őket. Ez velünk, tömegével, sokkal nehezebben ment. És a súlyos dolgokban meg is jelentek az érdekrepedések az újak és régiek közt. De ezek a különbségek összeegyeztethetők. Az EP, és ez bebizonyosodott, képes összegezni az előnyöket, a potenciális jövőképeket, és meglehet, kissé patetikus a megfogalmazásom, de azt a jellemvonástömeget, amelyből a jövő Európája nő majd ki.
- És az milyen Európa lesz?
- Értékorientált, amelynek alapja a kulturális gyökerek rendkívüli mélysége, továbbá az, hogy az európai világban a különböző politikai technikák soha nem győzték le az emberek egymás iránti érdeklődését.
- Ön meglehetősen optimista annak ellenére is, hogy felmérések szerint az unió intézménye egyre népszerűtlenebb, az EP összetétele kedvezőtlenül változhat: a válságtól való félelem miatt a szélsőséges, sőt az uniót ellenző pártok is bekerülhetnek.
- Ez az uniós választás nagy tétje. Két-három éve érzékelhetően erősödött a szélsőjobb veszélye Európában, és sajnos erőteljesen Magyarországon. Ma Magyarországot a nemzetközi sajtó és az uniós politikai intézmények dermesztő és ijesztő példaként emlegetik, ahol cigány embert az ötéves kisgyerekével lelőnek, ahol Molotov-koktélokat dobálnak a cigánysorra és nincs tettes. Ahol még az igazságszolgáltatásban és az emberi jogok biztosításában érintettek is hajlamosak azt mondani, hogy "de vannak cigány gyilkosok is". Egyenlőségjelet tenni bűncselekmény és bűncselekmény közé abban az esetben, amikor az egyik mögött ott húzódik egy társadalmi szemhunyással kísért irracionális, megmagyarázhatatlan gyűlölet a másik iránt, csak azért mert cigány, nagyon-nagyon ijesztő és méltatlan. Ha a szélsőjobb megerősödik Európában, akkor az a gyűlölet, amely a magyar hétköznapokat jellemzi, sajnos itt, az EP-ben is teret nyer. És akkor volt képviselőként nagyon szégyellem majd magam, hogy nem tudtunk többet tenni ez ellen.
- Brüsszelbe mennyire importálódott a belpolitika?
- A két nagy oldal, a Fidesz és az MSZP közt a lehető legszűkebb területekre korlátozódott a véleménycsere, és ez nem a mi hibánk volt. Mi, és ebben Tabajdi Csabának elévülhetetlen érdeme volt, életre hívtunk egy fórumot az újonnan csatlakozott országok számára, ahol mindig kompromisszumot kerestünk, hogy közösen léphessünk föl a nagy ügyekben. A magyar érdekek nyílt egyeztetésében a határon túli magyar képviselők gyakran, a Fidesz soha nem vett részt. Szimbolikus, hogy a májusi, utolsó plenáris ülésen egy egyébként érdemdús és rokonszenves fideszes kolléganőm nevével fémjelezve egy könyvbemutatót tartottak az '56-os forradalom 2006-os emléknapjának eseményeiről. E könyv azt volt hivatott sugallni, hogy egy rendőrállam diktátora ráeresztette a rendőreit az '56-ot ünneplő ártatlan magyar állampolgárokra. Rendben, legyen ilyen könyv, terjesszék is, ahogy csak akarják, ez nem az én dolgom. De azért az mégiscsak elképesztő, hogy egy delegációnak ez legyen a búcsúmondandója az EP számára akkor, amikor az első európai ciklusa lejár.
- Milyen lesz Magyarország, és milyen Európa az EP-választások után?
- Milyen lesz a választások után az Európai Parlament? E kérdés elválaszthatatlan attól, hogy ratifikálják-e a lisszaboni szerződést. Ha igen, akkor a parlament kompetenciája még inkább megnő. Ezért is rettentően fontos, és attól tartok, hogy a magyar állampolgárok nagy része nem is látja át, mennyire az, hogy milyen öszszetételű lesz az új EP. Attól tartok, Magyarországon csak a belpolitikai sugallatokra hallgatnak majd az emberek, és ez nagy baj. Jó volna Radnóti versét megfordítva, gépen szállni hazánk fölé. Megnézni az autópályák fehér szalagjait, az új hidakat, azt, hogy honnan tűntek el a nyomortanyák, és hol csillognak új fényben műemlékeink. Lássák és értsék meg, hogy ezekben eurómilliárdok is vannak. Olyan pénzek, amelyeket mi magunk soha nem tudtunk volna önerőből előteremteni. De nincs erőnk ahhoz, hogy ezt a fölülről látszó képet megmutassuk. Mi inkább ahhoz vagyunk szokva, hogy a napi gyűlölködések kis bűzbombáival dobáljuk egymást, miközben ebben a dobálózásban mindannyian szagot kapunk. És csak nagyon kevesen tudják átlátni, hogy egy biztos közösségben élünk, amely megakadályozza, hogy lemorzsolódjunk Európa térképéről.
- Kikerülhetetlen a kérdés. Ön szociális és munkaügyi miniszterként lemondott a posztjáról a Bokros-csomag elfogadásakor. Most hasonlóan súlyos megszorításokra kényszerül a kormány. Ha most lenne miniszter, lemondana?
- Én azért mondtam le akkor, mert számos hibás döntés született, olyanok, amelyek ellentmondtak az akkor még cövekként használható Alkotmánybíróság akkori állásfoglalásának. Az is hozzájárult a lépésemhez, hogy úgy éreztem, a kikerülhetetlen döntések között olyanok is voltak, melyek indokolatlanul sújtották a sor végén állókat. Ha most lennék munkaügyi és szociális miniszter, és azt látnám, hogy a kényszerek szorításában a leginkább elfogadható megoldások születnek, és a szakszerűségen sem esik csorba, nem mondanék le még akkor sem, ha már a szomszédaim sem köszönnének nekem. Mert az ember nem a népszerűségért politizál. Aki csak népszerűségre tör, menjen slágerénekesnek. A politika kényszerei halálosan komoly dolgok, a politikus becsülete pedig arra garancia, hogy soha nem önérdekből cselekszik.
- Az, hogy nem indul újra az európai képviselőségért, azt jelenti, hogy visszavonul az aktív politizálástól?
- Nem lehet abbahagyni, mert ez egy életforma. Mindenképpen szeretném folytatni az európai munkát egy olyan szervezeten keresztül, amely volt uniós képviselőket tömörít, fóruma a tapasztalatok hasznosításának, a választási megfigyelői munka részese, politikai párbeszédek szervezője. Ami Magyarországot illeti: én nem tudok meglenni közösségi kapcsolatok nélkül, de ez nem azt jelenti, hogy nem tudok politika nélkül élni. Ha egy szociális alapítványnak fölajánlom a munkámat, az az én szememben ugyanúgy vagy még inkább politika, mintha kitörném a nyakam azért, hogy időnként megjelenjek a képernyőn. Szeretnék fiatalokkal foglalkozni. Régen pedagógus voltam, talán nem is rossz, s ha a tapasztalataimat át tudnám adni most is a fiataloknak, az nagy örömet okozna nekem. És természetesen megpróbálok tenni azért, hogy az én generációm biztonságban és megbecsülésben élhessen, az élet örömének legvégső határáig. Mi ez, ha nem mindhalálig politika?
