- Már több mint egy éve létezik a Független Rendészeti Panasztestület, de eddig még nem sokat hallattak magukról.

- Megalakulásunkat követően nem törekedtünk túl nagy népszerűségre, tudatosan kerültük a nyilvánosságot. Attól tartottunk, hogy elárasztanak minket panaszokkal, és belefulladunk a munkába. Talán nem annyira közismert adat: a rendőrkapitányságokra évente öt-hatezer panaszt nyújtanak be rendőri intézkedések miatt. A Független Rendészeti Panasztestületnél elnököstül, titkárnőstül, szakértőstül mindösszesen tizenöten dolgozunk. Ilyen nagyságú panaszáradattal képtelenek lettünk volna megbirkózni. Nem egészen másfél év alatt 500-600 panasszal fordultak hozzánk, ezek feldolgozása is komoly kihívást jelent.

- Ugyanazok panaszkodnak itt is, ott is?

- Érdekes módon kicsi az átfedés, pedig kisebbségi ombudsmani múltamból adódóan lélekben felkészültem arra, hogy nagyszámú roma panaszostól kapunk majd bejelentéseket, de nem így történt. Nem vezetünk nyilvántartást a panaszosok etnikai hovatartozásáról, a beadványokból egyértelműen kiderül, ha roma-rendőr konfliktusról van szó. Eddig a beadványok legnagyobb részében a panaszosok a különféle demonstrációk előtt, alatt és után végrehajtott rendőri intézkedéseket sérelmezték. Egyértelmű, hogy sem a gyülekezési törvény, sem a rendőrség tömegdemonstráció-kezelési gyakorlata nem jó. Egy belvárosi rendezvény miatt nem elegáns például az egész városra fokozott ellenőrzést elrendelni.

- Bár ha visszanézi, hány mázsa követ, hány ütő-, vágó- és szúrószerszámot, hány Molotov-koktélt vettek el az ellenőrzések alkalmával a demonstrációkra igyekvő "békés tüntetőktől", talán nem indokolatlan az óvatosság.

- Valóban nem. De ennek ellenére fenntartom: sokszor indokolatlanul nagy területre vezetik be az intézkedéseket. Mint ahogy indokolatlanul gyakoriak az igazoltatások is. A második legtöbb panasz emiatt érkezett. Ez nemcsak hazánkban mániája a rendőrségnek, általában Közép- és Kelet-Európában jellemző, pedig már számtalan felmérés megállapította, hogy ez az "ellenőrzési mód" csupán az esetek egy-két százalékában hoz eredményt.

- Az igazoltatások ténye vagy módja miatt panaszkodnak inkább?

- Is-is. Amióta szabadon átjárhatók a határok, mind többen tapasztalják: bebarangolhatják egész Nyugat-Európát anélkül, hogy megállítanák és igazoltatnák őket, ha nem követtek el szabálysértést. Nálunk ezzel szemben úton-útfélen megállítják az embert, és nem csak az autóvezetőket. A törvény korábban megengedő volt: a rendőr lényegében azt és akkor állított meg, akit és amikor akart. Ma már az igazoltatási okokat felsorolja a törvény, de a tradíció tovább él. Sokan kifogásolják az igazoltatások hangnemét, stílusát, különösen pedig azt, hogy esetenként szankcióként alkalmazzák ezt a rendőrök.

- Azért az meglepő, hogy a panaszok többsége a demonstrációkkal van összefüggésben.

- Ez nyilvánvalóan a szervezet genezisével függ össze. A 2006-os őszi események után több vizsgálat is zajlott, különféle bizottságok értékelték a rendőrség tevékenységét. Egyebek közt e szervezetek nyomására döntött a jogalkotó a rendőrség civil kontrolljának megteremtéséről. Európában csupán néhány országban létezik hasonló szervezet. A Brit-szigetek országaiban, Belgiumban és nálunk. Angliában is egy ott és akkor az egész társadalmat megrázó rendőrségi botrányt követően hívták életre. Ezek a szervezetek idővel fejlődtek, jogosítványaik, lehetőségeik bővültek. Az angol IPCC-nek például ma már a saját nyomozócsoportja 120 fős. A mi "bruttó" 15 fős létszámunkkal összevetve ez még akkor is elképesztő, ha tekintetbe vesszük a két ország és a két rendőrség közti létszámbeli és kulturális különbségeket.

- Miért van szükség erre a szervezetre? Mit tudnak önök, amit az ügyészség, a bíróság, az ombudsmanok nem?

- Mi nem foglalkozunk rendőrök által elkövetett bűncselekményekkel. Sem jogunk, sem eszközünk nincs hozzá. A Független Rendészeti Panasztestület olyan "ügyekben" illetékes, amikor valamilyen rendőrségi eljárásban úgy sértik meg a polgárok alkotmányos jogait, hogy az a törvény értelmében még nem számít sem szabálysértésnek, sem bűncselekménynek. Például: a rendőr minden különösebb ok nélkül feltartóztatja önt, igazoltatja, átkutatja az autóját, a ruházatát. Ezzel megsértette a szabad mozgáshoz való jogát. Ha mindemellett közben még lekezelően, udvariatlanul beszél, akkor a méltóságát is. Mi megkíséreljük kivizsgálni az esetet, magyarázatra, de legalábbis magyarázkodásra kényszeríteni a rendőrséget.

- Megkísérlik?

- A lehetőségeink korlátozottak. Nem nyomozhatunk, csupán elkérhetjük a rendőrségtől az adott ügyben keletkezett iratokat. Nem hallgathatjuk ki, nem szembesíthetjük az érintetteket. Megkérhetjük a rendőrt, hogy válaszoljon a kérdéseinkre, de nem hallgathatjuk ki. Ha nem akar szóba állni velünk, nem áll szóba. De volt olyan rendőr, aki, bár tudta, hogy mondhat nemet, vállalta az együttműködést.

- Mi történik a vizsgálat lezárultával?

- Megállapításainkat továbbítjuk az országos rendőrfőkapitánynak, akinek kötelessége válaszolni, hogy egyetért velünk vagy sem. Az elmúlt alig több mint egy évben a főkapitány úr az esetek negyedében fogadta csak el a véleményünket. Azonban ami még ennél is sajnálatosabb, hogy nem igazán meggyőzőek azok az indokolások, amelyeket a panasztestület álláspontjával szemben megfogalmaz a rendőrség. Az egyik Clark Ádám téri demonstrációval kapcsolatban például kifejtettük, hogy szerintünk a tömeg nem volt békétlen, így az a fajta oszlatás, ami ott lezajlott, indokolatlan volt. A rendőrség ezzel szemben kitartott eredeti álláspontja mellett. Mit kezdjek ezzel?

- Akkor újra kérdem: miért jó az, ha önök az én panaszom alapján, az én érdekeim védelmében vizsgálódnak?

- A bíróságon elégtételt kérhet a sérelmeiért. A bíróságok minket ugyan közvetlenül nem értesítenek arról, ha felhasználták bizonyítékként az általunk lefolytatott vizsgálat megállapításait, de tudjuk, hogy voltak ilyen esetek.

- Ez lenne a rendőrség civil kontrollja? Önök lényegében fogatlan oroszlánok...

- Majdnem. Számos javaslatot terjesztettünk az illetékes parlamenti bizottságok elé arra, hogyan lehetne erősíteni a Független Rendészeti Panasztestületet. Bírom a bizottsági elnökök támogatását és ígéretét, hogy mindent elkövetnek a javaslatok törvénybe iktatásáért. Persze a mai politikai helyzetben senki nem tudja megmondani, mikor lesz törvény a javaslatokból. S bár tudom, hogy a panasztestületet kevés foggal és karommal látta el a jogalkotó, de már a puszta létünk is nagy eredmény. Lehetséges, hogy ma még sok panaszos ügyben eltér a véleményünk, azt azonban már látom, és nap mint nap tapasztaljuk, hogy összességében azért a rendőrség tisztában van azzal, hogy szüksége van ránk. A mi létünk és sikereink velük szemben is növelik a közbizalmat.

Kaltenbach Jenő