Bírók és káderek
Van egy amerikai kifejezés, packing the court, amit arra a politikai szándékra szokták használni, amellyel a legmagasabb bírói testületek ideológiai összetételét kívánják módosítani. Magyarországon azonban a politikai szándékok rejtettebb csatornákon áramolnak be a formálisan pártatlan és független testületekbe.
A Legfelsőbb Bíróság elnökének és a Legfőbb Ügyésznek a megválasztása számít politikai jellegűnek, ennek megfelelően legtöbbször tükrözi is a hazai politikai kultúra állapotát. Az eredmény aztán hosszú távon befolyásolja a rendszer működését. Sok sikertelen próbálkozás és szánalmas kifogás után ismét a Legfelsőbb Bíróság elnökének megválasztása van napirenden. Szeretném érzékeltetni, hogy a politikai elem nem a jelölt személyében rejlik. A vitának arról kellene folynia: mit tegyünk azért, hogy a magyar igazságszolgáltatás közeledni kezdjen a modernebb európai jogállamokéhoz.
Szinte már minden érv elhangzott azzal kapcsolatban, hogy miért kell a Legfelsőbb Bíróság élére minél előbb elnököt választani, félő azonban, hogy sok véleményformáló, sőt döntéshozó még mindig nem érti, milyen tétek vannak az asztalon. Mértékadó lapok értik félre a helyzetet, amikor a hatékonyság emelkedését a befejezett perek számának növekedésével azonosítják és ebből azt a következtetést vonják le, hogy parlament által választott vezető nélkül is javul a helyzet.
Nem javul. A jelenlegi bírósági igazgatás strukturális okok miatt képtelen jobban működni, viszont nagy energiákkal igyekszik védeni állásait. Ezzel a nepotizmust, a felelőtlenséget, az átláthatatlanságot és a függetlenséget veszélyeztető csatornák kiépülését. A politikai környezet pedig egyre jobban megfelel a provinciális gyakorlatnak, a közvélemény elfásult, kit érdekel már egy kis korrupció, hatalmi visszaélés, vagy pláne a nem hatékony működés. A felháborodás hiánya veszélyezteti a válságból való kilépés esélyeit.
A köztársasági elnök, aki többször kifejezte nemtetszését a bíróságok működésével kapcsolatban, ami legélesebben a Legfelsőbb Bíróság elnökének jelölési folyamataiban nyilvánult meg, ismét a volt strasbourgi bírót, Baka Andrást kínálja a frakcióknak. Nincs már ugyanis "belső" jelölt, aki képes lenne kiverekedni magát a bírósági szervezet érdekköreiből, kiemelkedni a színvonaltalanság konszenzusából és az elvtelen alkuk világából. Talán valaki félig kívülről.
A siker még így is kétséges, hiszen, ha a jelölt most végre meg is kapja a képviselők kétharmadának szavazatait, a változásokhoz a bíróságokra vonatkozó törvények lényeges módosítása is szükséges. De ettől függetlenül is: a korlátozott függetlenség és igazgatási felelőtlenség hagyományában megposhadt mocsár lecsapolásához csak bíróságon belüli erőkre támaszkodva lehet hozzákezdeni. Kérdés, mekkora erőt képviselnek azok a jogalkalmazók, akik felháborodnak vezetőik tehetetlenségén, az igazgatás korlátoltságán, elvtelenségén. Akik szeretnék magukat autonóm, elmélyült jogállami értelmezést végző bíróknak érezni. Minél tovább működik jelenlegi formájában a bíróságok igazgatása, annál kevesebb marad ebből az igényből, mert egyelőre minden ez ellen hat.
A magyar jogalkalmazás egyik legfőbb baja, hogy akárcsak a többi posztkommunista államban, súlyos autoriter hagyományokat őriz. Ezt az örökséget hazánkban még meg is erősítette az igazságszolgáltatási reform, éppúgy, mint az ügyészség érintetlenül hagyott alkotmányjogi státusa. E hagyomány megjelenési formái: az alkotmányos elvek értelmezésétől való menekülés, a Legfelsőbb Bíróság korlátlan értelmező hatalma, a bíró szervezeti kiszolgáltatottsága stb. A tekintélyelvű szervezeti kultúra lehet az oka a jogalkalmazói előítéleteknek, a nyilvánosság iránti ellenszenvnek, a változásoktól való félelemnek. Ez magyarázza azt is, miért szavazzák meg gond nélkül újra és újra a nyilvánvalóan alkalmatlan vezetőiket. Így lehet vezető hosszú éveken át olyasvalaki, aki többször bizonyította teljes alkalmatlanságát, vagy aki nyíltan pártpolitikai propagandát folytat.
Mások mellett magam is többször leírtam és részletesen alátámasztottam, milyen veszélyeket rejt a jelenlegi szervezeti felállás, s milyen politikai, korporatív érdekek segítik annak fennmaradását. Ezért most csak egy élő példával segíteném megértetni, miként jöhetnek létre politikai torzulások egy olyan rendszerben, amely formális értelemben teljesen független a politikai-ideológiai hatásoktól. Nemrég - kis segítséggel - megüresedett egy bírói státusz, amelyet egy igazságszolgáltatási társszervben szolgálatot teljesítő kollégának szemeltek ki. Főnöki támogatással megérkezett a pályázat, de hiba csúszott a számításba: valaki más is pályázott.
A bírósági vezető komolyan vehető érvek nélkül ugyanazt ajánlja az illetékes bírói közösségnek, hogy az ismert közszereplő nevét viselő jelöltet támogassa, a bírák mégis neki adnak kevesebb szavazatot. Ez az eredmény nem köti a kinevezőt, az OIT a két érvényes pályázat beérkezése ellenére a pályázatot eredménytelennek nyilvánítja. Ez nem sokkal később megismétlődik, azzal a különbséggel, hogy a bírói kar még több szavazattal jutalmazza azt a pályázót, aki vette magának a bátorságot, hogy még egyszer benyújtsa pályázatát, annak ellenére, hogy nem neki szánták az állást. A hivatalos, indoklás nélküli válasz ismét: eredménytelenség. És ennek még örülhetünk, mert nem elsőre fog érvényesülni az eredeti szándék, mert a bírói testület a szavazataival zavart okozott.
Hosszú évek óta töretlen gyakorlat, hogy a jogászképzésben való részvételt több vezető ügyész ideológiai szelekcióra is használja. Persze egyre kevesebb gondjuk van a megbízhatóan jobboldali káderek kiválasztásával. A bíróságokra való bekerülést meg az objektív és ellenőrzött kiválasztási mechanizmus hiánya teszi lehetővé. Ma az lesz jogalkalmazó, aki megfelel a szervezeti vezetők nem kodifikált és nem ellenőrzött kívánalmainak. Az objektivitás, meritokratikus elvárások, átláthatóság és felelősség szinte teljesen hiányzik a rendszerből.
Ez az egyik akadálya a minőség emelésének és a politikai-ideológiai kontraszelekció leküzdésének. A konkrét esettel kapcsolatban felvethető, hogy milyen igazgatási vezető az, aki aktív részesévé válik egy ilyen eltorzult kiválasztási gyakorlatnak; milyen hivatalvezető az, aki ilyen javaslatot terjeszt az OIT elé? De a harmadik hatalmi ág legmagasabb döntéshozó szervén sem érdemes csodálkozni: ilyen működésre van beállítva. Megfelelő vezetők csökkenthetnék a politikai és szakmai torzulások esélyét, de garanciákat csak törvénymódosításokkal lehet elérni.
Ha valakinek kétségei lennének az igazságszolgáltatás politikai felhasználásának lehetőségeit illetően, vegye figyelembe, hogy ma szinte semmi sem támogatja a függetlenség etikáját, viszont sohasem szűnt meg az a rendszer, amelyben a jogalkalmazók és az ügyek kiválasztása lehetőséget ad a befolyásolásra. Az elszámoltatás politikai szlogenje csak olyan jogállamokban marad populista választási léggömb, amelyekben biztos lábakon áll - az átláthatóság, a számonkérhetőség és a függetlenség összefüggő garanciáira támaszkodik - a jogalkalmazói autonómia és az alkotmányos értékeknek való elkötelezettség.
A szerző jogszociológus
