A miniszter megnyitja a gátat
"A környezetvédelmi miniszter ünnepélyesen átadta a Tisza-völgyi árvízi biztonság növelését célzó tiszaroffi árvízi tározó új töltésszakaszát a folyó bal partján." Az idézet 2007-ből, a korabeli sajtótudósításokból származik, de az MTI hírei között mostanában is szinte naponta találunk hasonlót. Két hónap alatt, azaz áprilisban és májusban a hozzánk érkezett meghívókat átnézve több mint 15 olyan eseményt számoltunk össze, ahol a környezetvédelmi tárca vezetője egy beszéddel megnyitott, felavatott vagy átadott "valamit". A hírarchívumból az is kiderül, hogy ezzel Szabó Imre a kormányból némiképp kilóg ugyan, közvetlen elődei, azaz Fodor Gábor és Persányi Miklós tevékenységét viszont szinte egy az egyben lekopírozza.
Ha egy kicsit visszább megyünk az időben, azt látjuk, hogy a minisztérium szakmai munkájának kommunikációját és a miniszter PR-ját Baja Ferenc, a Horn-kabinet környezetvédelmi minisztere gyúrta egybe először. Ez utóbbi tevékenység azonban akkor még olyannyira kilógott a minisztériumi sajtósok feladatköréből, hogy külön bt.-t fogadtak fel rá. Mára a helyzet gyökeresen megváltozott: a zöldtárca "eseményeinek" és híreinek legalább a háromnegyede személyi jellegű, azaz a miniszter és az államtitkárok társadalmilag talán fontos, szakmailag viszont súlytalan szerepléseihez kötődik. Ma már ott tartunk, hogy minden egyes erdei iskola megnyitásához, környezetvédelmi vetélkedő díjkiosztásához, gátszakasz használatbavételéhez "jár" egy miniszteri, vagy legrosszabb esetben államtitkári fellépés (a gátak példája különösen érdekes: a töltést legfeljebb a folyónak lehet "átadni" - vízügyesek egybehangzó véleménye szerint az új gátat mindig az első árhullám avatja fel -, a "megnyitja a gátat" szókapcsolatnak pedig ebben a szövegkörnyezetben nincs sok értelme).
Pepó Pál (az Orbán-kormányban két éven át a zöldtárca birtokosa) után maradt romokon építkezni próbáló Turi-Kovács Béla meglehetősen sokat szerepelt, ám a nyomába sem ért utódjának, Persányi Miklósnak. Az állatkert éléről a Fő utcába került Persányinak persze van rá mentsége: korábbi munkahelyén megszokhatta, hogy társadalmi aktivitása egyenes arányban van az általa vezetett intézmény támogatottságával. Mindez azonban aligha fordítható le egy az egyben egy minisztérium vezetésének metodikájára. Arra pedig az érintettek szakmai múltja sem ad magyarázatot, hogyan lett Fodor Gáborból és Szabó Imréből az "átad-megnyit-felavat" modell továbbvivője.
Abban természetesen nincs semmi kivetnivaló, ha a környezetvédelmi miniszter alkalmanként a tiszteletét teszi egy-egy környezetvédelmi szempontból fontos beruházás befejezésénél. Az arányokra azonban érdemes vigyázni, hiszen a miniszteri munka legfontosabb része mégiscsak a környezeti kihívások kezelése (lenne). Az utóbbi években hivatalba került zöldminiszterek parlamenti meghallgatásakor minden alkalommal elhangzott: feladatuknak tartják, hogy a környezetvédelmi szempontokat a kormányzati politikában, akár a többi kormánytaggal szemben is képviseljék. Ennek viszont ellentmond, ha a miniszter meg sem szólal, amikor a kormány például a MÁV és a többi közlekedési cég viszszavágására készül, vagy - saját határozatait is megszegve - újra és újra elhalasztja a tiszai árapasztó rendszer befejezését. Az igazán fajsúlyos környezetpolitikai konfliktusokban - mint amilyen például az esetleges atomerőmű-bővítés (és egyáltalán az energiastratégia) ügye, vagy az elszabotált bősi vízmegosztás - még szembetűnőbb a szereplési vágy hiánya.
Mindez persze nem (csak) Szabó Imre és elődei kritikája, hanem sokkal inkább azé a kormányzati struktúráé, ami a környezetvédelmi tárca vezetőjét hoppmesteri szerepkörbe kényszeríti. Utoljára az ezredfordulón, Ligetvári Ferenc személyében volt olyan környezetvédelmi minisztere az országnak, aki szembe mert menni a gazdasági és politikai főárammal - három hónap múlva le is váltották.
