A szerző a Társaság a Szabadságjogokért programvezetője

Nem vitás, a honfoglalást tagadni más, mint a holokausztot. A holokauszt tagadása több millió ember szervezett halálának kétségbe vonása, a túlélők megalázása, antiszemitizmus. A tiltás támogatói szerint azonban nemcsak ennyi, hanem gyűlöletre uszítás, a tettlegességhez vezető első lépés is. A tiltás ellenzői szerint viszont önmagában még nem az. Ha viszont nem önmagában áll, hanem egyben gyűlöletre uszító beszéd keretezi, akkor az már ma is büntetendő cselekmény. Aki uszít, bűncselekményt követ el. A holokauszttagadás tiltását ellenzők tehát nem az uszítás egyes formáit próbálják a szólásszabadság magasztos eszméje mögé elrejteni és szabaddá tenni.

A probléma nem a holokauszttagadás maga, hanem az antiszemitizmus, a rasszizmus. A holokauszttagadás tiltása egyszerű és olcsó látszatmegoldás. A társadalmi párbeszéd, a kisebbségek iránti tolerancia növelésése és a társadalmi felelősséggel való szembenézés helyett büntetőjogi tényállást kreálunk. Ehelyett szembe kellene nézni azzal, hogy a második világháborúban a magyar társadalom mennyiben volt részese a magyar zsidóság majdnem teljes megsemmisítésének, romák elhurcolásának. Azzal kellene foglalkozni, hogy ma a romákkal szembeni diszkrimináció, előítélet és gyűlölet miként csökkenthető. Komolyan gondolja bárki, hogy ha a holokauszt-tagadásért börtön jár, akkor majd kevesebb antiszemita lesz, vagy megszűnik a romákat érő diszkrimináció?

A tiltás csak ahhoz elég, hogy a politikai elit elégedetten hátradőljön, hiszen szimbolikus eszközökkel kifejezte: a náci bűnök bagatellizálása elfogadhatatlan. Csakhogy a jogszabályok nem szimbolikus eszközként funkcionálnak a demokráciában, hanem normatív erejű rendelkezések. Látszatmegoldások helyett a társadalmi változásokhoz szükséges lépéseket kell tenni. Ez a folyamat hosszú és nehéz. De csak ez vezethet valami eredményre. A közhatalom gyakorlóinak kötelessége egyértelművé tenni, hogy elfogadhatatlanok a kirekesztő, raszszista nézetek. Az állam feladata az oktatási rendszerben a tolerancia és az antidiszkriminációs tananyagok bevezetése. A hatóságok feladata pedig, hogy ha uszítás gyanúja merül fel, akkor a megfelelő eljárást lefolytassák. Erre persze lehet azt válaszolni, hogy a tiltás csak az egyik lépés, ami nem zárja ki a többit. De ettől még nem jó lépés.

A holokauszttagadás büntetőjogi tiltása szempontjából Európa megoszlik. Az EU 11 országában, valamint Svájcban és Izraelben tilos a holokauszt tagadása. A strasbourgi Emberi Jogi Bíróság érdemi vizsgálat nélkül utasítja el azokat, akik a holokauszt-tagadás büntethetősége miatt fordulnak a testülethez. A holokauszttagadást nem védi az emberi jogok és alapvető szabadságok védelméről szóló egyezménynek a véleménynyilvánításról szóló 10. cikke. Ez azonban nem jelenti azt, hogy az európai államok kötelesek lennének büntetőjogi úton fellépni a holokauszttagadókkal szemben.

A kérdés az, van-e értelme börtönnel fenyegetni azokat, akik nem uszítanak, hanem a holokauszt megtörténtét tagadják? Vajon jobb-e a társadalomnak, ha bizonyos állításokat, téveszméket, antiszemitizmusból táplálkozó hazugságokat nem lehet kimondani? Attól tartok nem, mert ezzel elveszítjük annak a lehetőségét, hogy cáfoljuk a valótlanságot, miközben a büntetőjogi tiltással a tiltott eszmék hirdetői és hívei nem tűnnek el. A tiltásnak mindig az az üzenete, hogy a hatalmon lévők érvei nem elég meggyőzőek. A börtönbe zárt holokauszttagadók pedig a hatalom áldozataiként tetszeleghetnek követőik körében. Emellett pontosan tudjuk azt is, ha egyes szavak és jelképek tiltva vannak, akkor jönnek majd újak, amelyeket mindenki ért, csak éppen nem lehet büntetni érte senkit.