A zsarnokság nosztalgiája
Bächer Iván Régi Budapestek című cikkében a hatvanas évek Budapestjének apropóján a hatvanas évekről nosztalgiázik. Nem magánnosztalgia ez, a konszolidálódó Kádár-rendszert állítja szembe a mával, a demokratikus Magyarországgal. A győztes egyértelműen a kádári Magyarország. Hiszen akkor, sorolja Bächer, ha sok év várakozás után is, de a fiatalok kaptak lakást; volt ipar, sok munkás; volt szociális gondoskodás, ha nem is tökéletes, engedi meg a szerző, ma ezzel nincsenek problémák, teszi rögtön epésen hozzá (ti. egyik sincs); lendületesen fejlesztették az infrastruktúrát; világszínvonalú volt a magyar közoktatás; végül, volt kulturális élet, igaz, a 3T keretében, de azon belül aztán "pezsgő, színes, tartalmas, gazdag és maradandó volt ez az élet", ráadásul volt alternatív kultúra is, és még egyiket sem "torzította el, vagy semmisítette meg a minden kultúrának ádáz ellensége: az üzlet, a piac, a tőke". Valóban, nincs mit tenni, mai közállapotaink borzalmasak a diktatúráéhoz képest. Azért én mégis megpróbálnék vitába szállni ezzel a nézettel, ami egyre nagyobb teret hódít a rendszerváltásból és főleg az elmúlt 20 évből kiábrándult úgynevezett balliberális értelmiség köreiben.
1982-ben születtem, így nem sok emlékem van a Kádár-rendszerről. Annál több a tapasztalatom a 40 évnyi diktatúra következményeiről. Orbán Viktor híres, 1989. június 16-i beszédének lényege sajnos a mai napig érvényes: a hatodik koporsóban ott fekszik az ifjúságunk; az én jelenem és a jelek szerint a jövőm is. (Nagy kár, hogy az a szimpatikus, liberális fiatalember időközben ennek a terhes örökségnek a része lett.) Beszéljünk világosan, Kádár János a forradalmat, a törvényes magyar kormányt, a munkás-önigazgatást (!) megsemmisítő szovjet tankok mögött érkezett, majd Haynaut megszégyenítő megtorlással alapozta meg a hatalmát.
Nem tartozunk neki köszönettel azért, mert a rendszerét konszolidálta, mert saját érdekeit jól felismerve 1956 őszéből a helyes következtetést vonta le, és feladta a sztálinizmust. Nem tartozunk neki köszönettel azért, mert egy végtére is - pl. Észak-Koreával összevetve - élhető diktatúrát hozott létre. Nem feledhetjük egy percig sem, a kommunisták hatalmukat a hazánkat megszálló szovjet csapatoknak köszönhették, és az elejétől a végéig brutális elnyomó apparátust működtettek: kiterjedt besúgóhálózattal, államvédelmi hatósággal, majd munkásőrséggel, munkahelyi pártszervekkel.
Az emberi és polgári jogokat az állam nem teremti, hanem elismeri; el kell ismernie és garantálnia kell; nem egy részüket és nem időlegesen. Azok az aktuális hatalmi érdekektől függetlenek, nem visszavehetők. Kádár Jánost úgy beállítani, mint a néppel összekacsintó mesehőst, aki a zsarnok Moszkvával szemben védelmezte az országot, és az adott körülmények közötti maximumot nyújtotta, a diktatúra egyik legnagyobb és legelkeserítőbb hazugsága volt, mely túlélte a diktatúrát, a mai napi él.
Nézzük Bächer archetipikus állításait a Kádár-rendszer értékeiről.
Volt lakás? Volt, építettek sokat, kicsit, rosszat, lehetett kapni, erősorrendben, igazságtalanul. Az egy főre jutó lakóterület ma sokkal nagyobb, hogy a minőségről meg a mennyiségcentrikus szemlélet okozta urbanisztikai csődről, ami ránk maradt, ne is beszéljünk.
Volt ipar? Volt persze, életképtelen, irracionálisan működő, egészében véve elavult és fenntarthatatlan, kívülről és érdekeinkkel ellentétesen meghatározott iparszerkezettel, amely nem felelt meg az ország lehetőségeinek, sajátosságainak.
Volt világszínvonalú közoktatás? A magyar közoktatási rendszer a mai napig a Kádár-kor örökségét nyögi. Amíg kevesen jártak a felsőoktatásba (Európában Albánia után nálunk a legkevesebben), amíg az ipar folyamatosan éhes volt az alig képzett tömegekre, addig meg is felelt a feladatának...
Volt pezsgő kulturális élet? Ahogy én látom, a kultúra ellensége nem a pénz és a tőke, hanem a diktatúra, a cenzúra esztétikája. Azokat az országokat, ahol a kultúra mindig is piaci alapon működött (nagy alapítványokkal, állami mecenatúrával korrigálva természetesen), nem éppen a kulturális élet provincialitása, posványossága jellemzi.
Szociálpolitika? A kádári jóléti rendszer a politikai legitimációnak, vagyis a gulyáskommunizmus, a legvidámabb barakk talmi képzetének volt alárendelve. A szegénység tabu volt, nem volt szabad felmérni, hányan is éltek kilátástalan szegénységben akkor, de például a SZETA tevékenysége és a kiátkozott szociológusok írásai jó fogódzót jelentenek a Kádár-kori eltagadott szegénység megismeréséhez. A magyar szociálpolitika a mai napig őrzi kádári jellemzőit, ez is vele a baj, ezért fenntarthatatlan, ezért képtelen az esélyteremtésre, valódi feladatainak ellátására.
Nem kívánom természetesen minden mai nyomorúságunkat a Kádár-rendszerre fogni. Nem, ez az ország már valóban a miénk, ennek a vezetőit a diktatúra vezetőivel ellentétben magunk választottuk, ennyire futotta itt nekünk közösen, reméljük, lesz ez még jobb is.
Azt sem kívánom megkérdőjelezni, hogy sokan boldogak voltak a Kádár-korszakban, nosztalgikusan tekintenek vissza ifjúságukra. Sokan vannak (voltak) így a Horthy-korszakkal is. Az, ami engem a Kádár-rendszer apológiájában végtelenül nyomaszt, az a "mi lett volna, ha" kérdése. Mert ezt fel kell tennünk. Mi lett volna, ha ez az ország esélyt kap egy normális, demokratikus berendezkedésre a második világháború után? Mi lett volna, ha szabadon fejlődhetünk, ha lett volna tere a demokratikus nyilvánosságnak?
Egy demokratikus Magyarországon is épültek volna lakások, csak jobbak és gyorsabban. Annak is lett volna szociális rendszere, kultúrája, ipara, mezőgazdasága stb. Soha nem fogjuk már megtudni, hol tartanánk, ha a nyilasok diktatúrájára nem a kommunisták diktatúrája jön. Hogy mitől fosztottak meg minket, visszavonhatatlanul.
A szerző politológus, az SZDSZ tanácsadója
