- Mikor jutott erre a döntésre?

- Egy pénteki napon döntöttem így, és hétfő reggel tájékoztattam a minisztert. De értem a kérdést: nem volt olyan esemény, amelyhez köthetném a lemondásomat.

- Tehát már korábban érlelődött ez a lépés?

- Igen.

- És miért?

- Az embert ebben a pozícióban mindenféle benyomások érik, elhasználódik, kavarognak benne a gondolatok, s nyilván egy-egy rosszabb napon felvetődik benne, hogy meddig tudja még teljes erőbedobással csinálni a munkáját. Aztán van egy pont, amikor átszakad a gát. Amikor világossá válik, hogy az a tisztességes, ha nem vállal többet. És ez nálam bekövetkezett.

- Mi számít rosszabb napnak?

- Amikor nem úgy sikerül valami, ahogy azt szeretném. Szerencsére a felügyelet életében viszonylag kevésszer ért ilyen kudarcélmény, és többnyire azok sem a mi munkánkból adódtak.

- Mi nevezhető kudarcnak?

- Amikor azt látjuk például, hogy egy visszajelzésünk, amit hasznosítani kellene, inkább ellenségességet vagy felháborodást szül. Ha felszínre hozunk egy ellátási problémát, azzal nagyon nagy segítséget adunk egy intézménynek, ráadásul olcsó segítséget, még akkor is, ha egymilliós bírságot szabunk ki. Ez sokkal olcsóbb ugyanis, mint ha szakértői gárdát szerződtetne valaki a folyamatok áttekintésére. Mi a honlapunkon közzétett határozatainkkal nagyon sok egészségügyi működési kockázatot megelőzhetővé teszünk. Siker, amikor a szereplők nyitottak rá, hogy tükröt tartsunk eléjük. Kudarc, amikor azt látja az ember, hogy azt kérdezik, miért teszi, és egyáltalán, hogy képzeli ezt a felügyelet?

- Ez gyakran megtörténik?

- Formálisan egyáltalán nem. Pedig meglenne a lehetőség már az ellenőrzéseinkkor, hogy jegyzőkönyvben rögzítsék, ha valami szabálytalannak tűnne, de nem teszik. Persze, lehet mondani, hogy félnek tőlünk az intézmények, ami természetesen alaptalan. Számtalanszor elmondtam, hogy írjanak nekem levelet, ha problémát észlelnek, megvizsgálom. De itt, Magyarországon inkább susmorogni szeretünk, és az egészségpolitikai potentátok fülébe tenni a bogarat. Nem bírjuk jól a nyílt beszédet.

- A sustorgások előbb-utóbb az ember idegeire mennek.

- Én azt mondanám, hogy a tudatosság szintjén inkább erősítik az embert, de igen, kétségtelen, tudat alatt amortizálják is.

- Ne kerülgessük: a kórházigazgatókról beszélünk.

- Az intézményrendszer, az egészségügyi kultúra, az orvostársadalom, meg úgy egyáltalán, az egész magyar közgondolkodás kiváló táptalaj ahhoz, hogy így intézzék az emberek az ügyeiket, és ne átlátható visszajelzéseket kérjenek, amelyekből minden fél okulhat. Én nem tudom személyhez kötni mindezt, mert az ilyen jelzéseket mindig két-három áttételen keresztül hallottam vissza. De a jelenség a lényeg. Rendszeres támadási tematika ellenünk például, hogy honnan vesszük a bátorságot ahhoz, hogy az ellenőrzéseink során figyelmeztetjük a jogaikra az intézményvezetőket. Megjegyzem, ez törvényi kötelezettségünk.

- De miért baj ez?

- Mert egyfajta érzelmi, ha úgy tetszik, narcisztikus alapállásból nincsenek ahhoz hozzászokva, hogy egy 28 éves jogász hölgy odamenjen, leüljön a több szakvizsgás főigazgató úrral szemben, és azt mondja, erről szól az ellenőrzés, ilyen keretek között zajlik, és akkor kérjük ezt és ezt a papírt. Hogyhogy mi nem szólunk oda előre? Hogyan gondoljuk azt, hogy nem orvost küldünk minden esetben? Egy senkiházi ügyintéző egyszerűen odamegy, és kér tőlük valamit? Nos, nem tagadom, ezek komoly frusztrációt okoztak. Még az is baj, hogy a mi embereink nem fogadják el az ebédet, a kávét. Én ugyan soha nem adtam ilyen utasítást, ez az ő döntésük, de azt gondolom, hogy jól teszik, mert egy kezdő felügyelő vagy ellenőr ragaszkodjon rigorózusan a szabályokhoz, amíg mestere nem lesz a szakmájának. A mi embereink felkészültek, és tévhit, hogy a kórházakban vérengzenének.

- De azt, hogy a felügyelet a kormány ökle, nyilván hallotta már?

- Voltunk mi már Horváth Ágnes egészségügyi gestapója is. Ez a rendkívül ízléstelen megfogalmazás többnyire olyan emberektől jött, akiknek nem ártana saját módszereiken elgondolkozniuk, mielőtt másokat ilyen kifejezésekkel illetnének.

- Folyamatos volt a nyomás?

- Igen, és bevallom, meglepett, hogy sokan csak az orruk hegyéig látnak. A nulláról indultunk, és letettünk valamit az asztalra. A mi embereink lelkileg erősek, az alaptalan vádaskodás lepereg róluk, a megalapozott bírálatból tanultunk. Mert vannak tisztességes kórházigazgatók bőven, volt köztük olyan, aki írt nekem, hogy szerinte valamit elrontottunk, és mi a reagálását alaposan átgondoltuk, majd javítottunk a gyakorlatunkon. Az viszont jól érzékelhető volt, hogy azóta, amióta elkezdődtek a felügyelet létjogosultságával kapcsolatos nyilatkozatok, egyes kórházvezetők merészebben alázták meg a munkatársaimat. Nem általános még ez a jelenség, de érzékelhető. Most már ezt is megtehetik, és - nyilván a jellemükből fakadóan - meg is teszik.

- Felőrlődött?

- Ez nem jó kifejezés. Ugyanis én jó szívvel megyek el innen, mert nagyon jó dolgot csináltunk. Ha szabad futballhasonlattal élni, én már nagyon sok meccset végigjátszottam, ezt a meccset azonban már csak a félidőig bírom, cserét kérek. Eddig ment. És ebből a kormányzati ciklusból most még van hátra annyi idő, hogy az utódom tudjon még jó dolgokat tenni. Ha később állok fel, már elveszem előle ennek a lehetőségét. Most virágzó időszakban, az egészségpolitika támogatása mellett tudom valakinek a kezébe átadni az ügyeket.

- És meg tudná fogalmazni, mi az "ügy"?

- Az átlátható, biztosított-barát egészségügy felépítése, a rendszer ebbe az irányba való terelése.

- És áll még az ügy azután is, hogy a több-biztosítós rendszer elbukott?

- Az egybiztosítós rendszerben kell lennie egy állami hivatalnak, amelynek ez a feladata. Ha az OEP-nek nincs versenytársa, akkor a rendszer működtetőjének, az államnak kell garantálnia a változások generálását.

- Megmarad a felügyelet?

- A bennünket ért támadások egy része érzelmi alapú, amely értelmetlen, érvrendszere épp ezért védhetetlen. Az már sokkal tisztességesebb felvetés, hogy van-e szükség a felügyeletre. Szerintem ez sikeres modell, hiszen olyan eredményeket értünk el, amelyeket másnak korábban nem sikerült. Kell lennie olyan hatóságnak, amely a betegek érdekeit védi. A munkánk hatékonyságát senki nem kritizálja. Ezért optimista vagyok, hiszen olyan értékeket képviselünk, amelyeket, bármiről szóljanak is a politikai viták, minden kormánynak a zászlajára kellene tűznie. Én nem tudok elképzelni olyan kormányt, amely ne a betegek biztonságát, tájékoztatását tartaná fontosnak.

- Ön annak idején néhány hét alatt állította föl ezt az intézményt. Nem érez e tekintetben párhuzamot a később elbukott egészségügyi reformmal? Nem a reform gyorsasága volt a konfliktusok oka?

- Nyilván stratégiai megfontolás volt, hogy hatalmas lendülettel törjék át az évtizedek alatt kijegecesedett viszonyokat. De túl nagy volt a szembenállás, a kulturálisan meglévő és a gerjesztett ellenérzések. Hatalmas erők indultak meg.

- Nem a reformerek voltak inkább kevésbé érzékenyek? Mintha nem fogták volna föl, milyen veszteség egy kistelepülésnek elveszítenie adott esetben a kórházát.

- A reform a mértékét és az irányát tekintve rendkívül jelentős változásokat generált, és ezek óhatatlanul együtt járnak a veszteségekkel. A politikai döntéshozók ezzel nyilván tisztában voltak. Ha az ember be tudja bizonyítani, hogy jobb ellátást tud biztosítani a centrumokban, hiába kell esetleg ehhez többet utazni, akkor előbb-utóbb talán a lakosság is elfogadja. De nekem nem tisztem az egészségpolitikáról beszélni.

- Akkor csak annyit, hogy mennyire érzi félbetörtnek a rendszert?

- Ami az én területemet illeti: az extremitások szelídülnek, már nincsenek kétezer napos várólisták, ugyanakkor - és ez örvendetes - a betegellátás általános komfortjával kapcsolatos panaszok száma nő. Ez azt jelzi, hogy a betegeknek már elvárásaik vannak. Még egy utolsó mondat a reformról: sokan mondják, hogy régen nem voltak például várólisták, és azok csak a reform miatt keletkeztek. Persze, nem voltak nyilvános várólisták, helyettük orvosi noteszek voltak, amelyek várólistaként funkcionáltak, és soha nem lehetett tudni, hogy ki, hogyan és mennyiért kerül előre a sorban.

- A felügyelet egyik alapvető célja a betegközpontú szemlélet kialakításának elősegítése. Mennyire alkalmas ma erre az intézményrendszer?

- Bőven vannak progresszív intézményvezetők, akik akarnak és tesznek is e téren. Nagyon sok jó képességű, elszánt, elkötelezett vezető van ma a magyar egészségügyben, a nagy kérdés az, hogy miként képesek zöld ágra vergődni saját intézményükben. Nagyon komoly szervezetszociológiai kihívás, amikor egy vezető megpróbálja az érdekviszonyokat kitisztítani, a beteg érdekét előtérbe helyezni.

- Egy kórházat tehát ne okvetlenül azonosítsunk az igazgatójával?

- Ne. Ma nemcsak szaktudás kell, hanem nagyon komoly taktikai érzék is ahhoz, hogy túlélje az igazgató, ha változtatni akar. Gondolja meg: adott mondjuk egy orvos, aki 15 évig vigyázzban állt a főorvosi viziteken, és egész munkájával a főorvos hálapénzét növelte. És amikor negyvenévesen oda jut, hogy most már ő lesz a főorvos, nyilván nem szívesen mond le arról, hogy ő takarítsa be a termést.

- Az alkalmas, változtatni akaró főigazgatókból is kifogyhat a szufla, azaz félidőben ők is cserét kérhetnek.

- Annál azért többen vannak, mint hogy valamennyiükből egyszerre hagyjon alább a lendület.

- Mennyien?

- Azt hiszem, az intézményvezetők jóval több mint ötven százaléka progresszív. Ami az orvostársadalmat illeti, ott ez az arány alaposan elmarad az ötven százaléktól.

- Ha ez az ötven százalék átbillen, változhat a rendszer?

- Igen. És át is fog billenni. Az arány folyamatosan javul. Van remény.

Kovácsy Zsombor