Itt van mindjárt az adó. Kövér László nemrég jelentette be egy lakossági fórumon, hogy ebben az évben az új kormány már semmi esetre sem fog adót és illetéket csökkenteni. Az úgynevezett, de soha nem definiált liberálbolsevik médiában azonnal megszólaltak a győzelmi harsonák, hogy tessék, még készen sincsen az új kormány, és máris kiderül, hogy hazudtak. Nyolc éven át nyomták az azonnali adó- és járulékcsökkentést, tavaly ősszel, egészen pontosan 2009. november 10-én, 20 órakor Orbán Viktor az ATV-ben jelentette ki, hogy „lesz 2010-ben egyszeri, nagyarányú adócsökkentés, ha a Fidesz kerül kormányra”.

Azon, hogy én az életben bármiféle politikai szerveződéstől bármiféle ígéretet vagy racionális lépést számon kérjek, már rég túl vagyok. Hanem a saját reakcióink. Hogy most felháborodás helyett tulajdonképpen örülni kellene az adócsökkentés elmaradásának. Feltéve és megengedve, hogy az adó meg az illeték nem tudja, mi az, hogy politika, és olyan szép mondásokat se ismer, hogy „ígéret szép szó, ha betartják, úgy jó”, továbbá hogy a tavalyi közgazdasági alapképlet ma is ugyanaz: akkor, ha az előző kormány alatt képtelenség, őrültség, sőt öngyilkosság lett volna az adócsökkentés, akkor nyilván ma is az, ergo aki nem csökkent adót, az racionálisan jár el. Ebből következően tehát most azt kellene hűvös tárgyilagossággal rögzíteni, hogy végre, legalább ebben a tárgykörben megjött a Fidesz esze. De nem. Erősebb a késztetés a hazugságon való tettenérést ünnepelni, mint az egyébként gondolkodó emberhez méltatlan politikai baromságokon felülemelkedve következetesnek maradni.

Megjegyzem, a reakció teljesen érthető. Ez a most éppen a szemünk előtt nemzeti egységbe forradó háromharmados garnitúra eleddig nagyjából egy hónapig, sőt sokszor egész negyedévig meg tudta tenni, hogy ne hazudtolja meg önmagát. Most a ciklus lerövidült. Szijjártó Péter a hét közepén gazdasági vészhelyzetről beszélve azt mondta, hogy a legpesszimistább várakozásokat is alulmúlta a munkanélküliségi ráta, amely a statisztikai hivatal szerint 11,8 százalékra emelkedett. Ami tényleg életekbe vágóan magas arány. Csak éppen azt nem érteni, hogy miért döbben meg ezen Szijjártó Péter, amikor a hónap elején saját számításaik alapján még 16-17 százalékos munkanélküliséget jelentett be, amihez képest nem azt mondom, hogy a mai szinte a teljes foglalkoztatás, de jelentős különbség.

Amivel csak azt akarom jelezni, hogy ha a szavak már eddig se jelentettek semmit, és ezután pláne nem fognak, akkor most már a számok is fölsorakoznak melléjük, hiszen úgy lehet dobálózni százalékokkal, két- meg háromharmadokkal, ahogy a kedvünk tartja. Hamarosan átadás-átvétel lesz a régi és az új kormány között. Az újnak az az érdeke, hogy minél rosszabb leltárról számoljon be. De nem fog tudni, mert elfogytak a szavak. Az elmúlt nyolc évben minden lehetséges szót elhasználtak vészhelyzetre, katasztrófára, nemzethalálra, kifosztottságra, összeomlásra, lerablásra, kirablásra, szétrablásra, a szarra, a kilátástalanságra, amit a régi kormány hagy maga után, s mára már egyszerűen nem maradt semmire se szinonima. „Szó bennszakad, hang fennakad”; naponta fognak a saját korábbi szavaikon felbukni, s ahogy a gyakorlatot ismerem, ez fogja kitölteni a mi napjainkat is. Hogy a szót, a számot hogyan kell érteni.

Kissé unalmas foglalatoskodás lesz ez újabb jó pár évre. Megjegyzem, annak örülni jó értelmiségiesen a közgazdasági racionalitás nevében, hogy jaj, de jó, nem csökkentik az adót, az se egészen normális állapot; látszik is mindnyájunkon.

Megyesi Gusztáv, az Élet és Irodalom munkatársa