Fordulópont - az állam a probléma maga

Nincs új a nap alatt. Már Plutarkhosz is arról írt, hogy az ókori választásokat gyakran mérgezte meg a szavazatvásárlás. A görög demokráciában és a római köztársaságban a szabadságra az jelentette a legnagyobb veszélyt, aki a népet "lakomákon etette-itatta és pénzzel megvesztegette".

A szerző az SZDSZ országgyűlési frakciójának a vezetője

Azóta majdnem kétezer év telt el, de a jelenség nekünk, magyaroknak is ismerős. A pártok négyévente harcba indulnak a voksokért, és felelőtlenül ígérgetnek. Különösen a nagy pártok. 1998-ban a Fidesz 400 százalékos béremelést ígért az egészségügyben. Ebből ugyan nem lett semmi, de a ciklus vége felé jött a költségvetést megrogyasztó, államilag támogatott 30 milliós lakáshitel. 2002-ben kezdetben "csupán" 25 százalékos, általános közalkalmazotti fizetésemeléssel kampányoltak, de az MSZP gyorsan emelte a tétet: 50 százalékos béremelést, adómentes minimálbért és 13. havi nyugdíjat ígért. Az évi 6-700 milliárdos pluszkiadást jelentő száznapos programot 339 képviselő szavazta meg - a hatalomra került szociálliberális koalíció éppúgy, mint a Fidesz. Ellenszavazat nem volt, az MDF tartózkodott.

A 2006-os kampányban a némileg visszafogottabb MSZP ellenében Orbán már 14. havi nyugdíjat ígért. "All in" - ahogy a pókerjátékosok mondják. A győzelemhez azonban ez sem volt elég. A költségvetési hiány így is 10 százalékosra duzzadt, jött az elkerülhetetlen kiigazítás és egy halva született reformcsomag. Majd a népszavazás, a bársonyos reform és az SZDSZ kilépése a koalícióból.

Az elmúlt évtizedben a magyar választó három dolgot bizonyosan megtanulhatott. Becsapva érezte magát, ha egy új kormány nem teljesítette ígéreteit, de még rosszabbul járt, ha teljesítette őket. A száznapos program terheit például már 2400 napja nyögjük. Az is kiderült, hogy az állami túlköltekezés nem finanszírozható, ezért a kormány kamatostul visszaveszi azt, amit korábban fedezet nélkül, hitelekből adott. A legsokkolóbb bizonyíték erre az, amit a kormány az elmúlt hetekben művelt - amit a válság miatt novemberben elvett a közalkalmazottaktól, azt a szakszervezetek által megijesztett szocialisták nyomására karácsony előtt a költségvetési tartalékból adta vissza. Gyurcsány Ferenc most ugyanezt a 200 milliárd forintot keresi kétségbeesetten, csakhogy időközben a büdzsé január közepére összeomlott. Ez a klasszikus húzd meg, ereszd meg politika.

És volt még egy dolog, amit a választók megtanulhattak: 1998 óta minden kormány megígérte az adóreformot és az adócsökkentést, de érdemben semmi sem történt. Persze az elosztási rendszerhez mindenki hozzányúlt egy picit, ki ennek adott, ki attól vett el, a lényeg mégsem változott: a túl nagy állam és a túl magas újraelosztás lebontása tabu maradt. Miközben versenytársaink egymás után csökkentették a terhelést és vezették be az egykulcsos adót, nálunk maradt a polgárok és a cégek túladóztatása, és ma is közel 50-féle adót fizetünk.

Válság a válságban

Magyarországra a válság nem 2008 őszén érkezett, hanem már évekkel korábban. A világméretű recesszió hazánkat magas államadósság, jelentős deficit, alacsony lakossági megtakarítások, magas fogyasztási hitelek és a környező országokénál három-négyszer magasabb kamatok mellett érte el. A helyzetet súlyosbítja, hogy a lakossági és vállalati hitelek közel kétharmada devizában van, míg a szomszédainknál ez az arány mindössze néhány százalék. Ez nem azért van, mert a magyarok butábbak, ellenkezőleg: százezrek hoztak nagyon is racionálisnak tűnő döntést, amikor a 7-10 százalékos hazai kamatfelár helyett inkább vállalták az árfolyamkockázatot. Hittek a konvergenciaprogram mellett elköteleződött kormánynak, bíztak Magyarországban, a forintban. Eközben a külföldi befektetők már csak 10 százalék feletti hozamon vásároltak magyar államkötvényeket. A vállalkozóknak persze nem sok választásuk volt. Mivel a költségvetési hiány finanszírozási kényszere elszívta a forrásokat a gazdaság elől, a cégek eldönthették: vagy felveszik a forinthitelt megfizethetetlen kamatokkal, vagy külföldi devizában adósodnak el, és futják az árfolyamkockázatot akkor is, ha bevételeik az utolsó fillérig forintban keletkeznek.

Ősszel azért kellett Pakisztánt és Ukrajnát megelőzve rohannunk az IMF-hitelért, mert a válság kirobbanásával a magyar államkötvényeket már nem vette senki. Ezzel megszűnt az a pénzpiaci bizalom, amely majdnem egy évtizedig lehetővé tette az állami túlköltekezést és a felelőtlen osztogatást.

De ne legyünk igaztalanok: ezt a válságot nem a magyar kormány robbantotta ki, az egész világgazdaság került a világháború óta nem látott krízisbe. A válság tényleg mélyebb és hosszabb lesz a várakozásoknál. Igen, az EU és az IMF hétről hétre rontja előrejelzéseit. A legújabb becslések szerint az idén az amerikai gazdaság 1,6, az eurózóna pedig 2 százalékkal esik vissza, és a korábban gondolt 2 százalékos növekedés helyett valószínűleg Kelet-Európában is recesszió várható. Az is kétségtelen, hogy a kormánynak vannak érdemei a válság első hullámának kezelésében. Helyes volt a bankbetétekre adott garancia emelése, helyes volt, hogy a kormány is támogatta az állami kiadásokat csökkentő költségvetésiplafon-törvényt. Ez mind igaz, de távolról sem a teljes igazság! Hiszen szomszédaink is nehéz helyzetbe kerültek, hozzánk képest ők mégis jobban állnak. Náluk az utóbbi évek tetemes fejlődése mérséklődött, nálunk viszont már régóta nincs szó növekedésről. Már csak az a kérdés, hogy 2009-ben menynyivel csökken a magyar gazdaság teljesítménye.

A körülmények valóban nehezek, és a legnagyobb ellenzéki párt sem megy a szomszédba demagógiáért. A demokrácia játékszabályaiból adódóan azonban a magas kamatok és a többször eljátszott hitelesség legfőbb felelőse mindig a hivatalban lévő kormány. Az a kormány, amely a Fidesz populista népszavazásának és a szakszervezetek tiltakozásának hatására tavasszal sutba dobta saját programját, majd bársonyos reformok ürügyén újabb osztogatásba kezdett. Van felelőssége az SZDSZ-nek is, amely kormánypártként sokszor erőszakosan követelte a reformokat és az egykulcsos adót. Az igazság az, hogy még többet és még jobban kellett volna dolgoznunk értük.

Magyar vircsaft

Az utóbbi évtizedben megtanulhattuk, hogy az állam kizárólag kényszerek hatására kezd spórolni. Ameddig a kincstárban van pénz, addig szabadon garázdálkodhatnak a fölösleges közhivatalok százai, addig gond nélkül vehetik fel járandóságukat kamu rokkantnyugdíjasok tízezrei, szabadon ömölhet a pénz a szakszervezeti megállapodásokba, a rosszul működő és korrupt állami cégekbe. Amíg nincs válság, ugyan kinek jutna eszébe ellenőrizni, hogy vásároltak-e maguknak biztosítást az egészségügyi ellátásra jelentkezők, avagy szimpla táppénzcsalók költik az adófizetők pénzét? Amíg a hiány finanszírozható, senkinek sem fáj, ha a szociális segélyeket a gazdagok is kapják. Senki sem kérdezi, hogy a százmilliárdokba kerülő foglalkoztatási és átképzési támogatások hány munkahelyet hoznak létre. Mert szerintem nagyon keveset. Amíg a külföldi pénzpiacok veszik az államkötvényeket, addig nem probléma a sok ezer üresen álló kórházi ágy, és persze a "felesleges" konfliktusok elkerülése is megér annyit, hogy finanszírozzuk a sok tucat, használhatatlan diplomát adó egyetemet és főiskolát.

A parlamenti többség, az MSZP és a Fidesz természetesen pontosan tudja, hogy reformok nélkül össze fogunk omlani. Tisztában vannak vele, hogy a nyugdíj- és a társadalombiztosítás érdemi beavatkozás nélkül megállíthatatlanul robog a csőd felé. Évek óta tudják, hogy beavatkozás nélkül a most felcseperedő generációnak nem csupán a 13. és a 14. havi, de már a november-decemberi ellátására sem lesz pénz. Mégis: a többség, a nagy pártok képviselői menekülnek a felelősségtől. Mintha szemük előtt az a középkori szokás lebegne, amikor a rossz hírt hozó futárt büntetésből kivégezték.

Persze nem nehéz megmagyarázni, hogy mi történik, jobban mondva mi és miért nem történik. A kisebbségi kormány ki akarja tölteni a ciklust, a Fidesz pedig semmilyen hibával sem akarja kockáztatni a 2010-ben biztosnak tűnő győzelmet. Ezért inkább azt várják, hogy a másik "hibázzon". Orbán például a parlamentben meg sem szólal. Ha zárt körben végre igazat mond a nyugdíjakról, akkor a miniszterelnök rögtön hangosan védelmezi a nyugdíjasokat. Ha a válság nyomására a kormányfő kénytelen-kelletlen megtöri a nyugdíjtabut, akkor a Fidesz "Gyurcsány a hibás!" kórusa indul be. A szakadék szélén állnak, egyfajta halálos ölelésben összeforrva, de könnyen lehet, hogy az ország fog a mélybe zuhanni. Pedig valójában nincs vesztenivalójuk: a nagy pártok népszerűsége az elmúlt két évben alig változott. Nem hozott a konyhára sem a reformok leállítása, sem a legnagyobb ellenzéki párt semmitmondással kevert demagógiája.

Milyen az adórendszered, megmondom, milyen országban élsz - mondhatnánk teljes joggal. Az elmúlt évtizedben egyetlen kormány sem hajtotta végre a régóta ígérgetett adóreformot. Eközben az adószintet és az eladósodottság mértékét egyre magasabbra tolták fel, ez pedig az ország nagy részét kényszerűen adócsalóvá züllesztette. Ilyen adó- és bürokratikus terhek mellett ugyanis az adócsalás törvényszerűvé vált: ha mindenki befizetné a szabályok szerint kirótt adót, vállalkozások tízezrei mennének csődbe, munkahelyek százezrei szűnnének meg. Ezért téves az az érvelés, hogy ha mindenki korrekten befizetné a közterheket, akkor az állam további ezermilliárdokból gazdálkodhatna. Ekkora adóterhelés mellett ez egyszerűen lehetetlennek tűnik. Így persze kudarcra van ítélve minden olyan kormányzati szándék, amely először a beszedést szigorítaná, hogy aztán az elért többletből mérsékelje az adószintet. Csak fordítva megy. Ráadásul ma már senki nem hisz abban, hogy ha több lenne az adózó, akkor az az elvonások csökkentésére sarkallná a kormányt. Hiszen minden adófizető tisztában van vele, hogy az adóforintjaiból még két inakítvat kell eltartania. Márpedig az elmúlt évtized alapján jogosnak tűnik a következtetés: a kormány az esetleges többletpénzt most sem a gazdaság szereplőinek, hanem az inaktívaknak adná vissza a remélt szavazatokért cserébe.

A magasabb bevételek eltakarnák a rosszul gazdálkodó egyetemek, kórházak, állami és önkormányzati hivatalok, a MÁV évtizedes pazarlását, és így a politika ismét nem érezne kényszert a minimális ésszerűségre sem. Ez pedig adócsökkentés helyett további pénzszóráshoz, a bürokrácia további duzzadásához vezetne. Vagyis úgy tűnik, hogy a leghatékonyabb állami hivatal is rosszabbul gazdálkodik az adófizetők pénzével, mint a legügyetlenebb család. A családok és a vállalkozások ugyanis jobban tudják, mire van szükségük. Minden, a zsebükben hagyott forintot jobban fognak felhasználni, mint a kormány. Tanulság: az államtól hiába várjuk a problémák megoldását, hiszen az állam a probléma maga.

A miniszterelnök ősszel már bejelentett egy négyéves, 1200 milliárdos adócsökkentési programot. Az elképzelést akkor a gazdaság kifehéredéséből akarta finanszírozni, de a szakértők joggal csóválták a fejüket. Jött a válság, és a csökkentésből persze megint emelés lett (Robin Hood-adó), az egyszerűsítésből pedig bonyolítás (250 ezer forintos készpénzvásárlási limit, napi standolás). Eközben sorra vetették el a kis parlamenti pártok reformjavaslatait. Aki továbbra is csökkentést javasolt - legyen bár politikus vagy szakember -, jól megkapta a magáét. Alig telt el két hónap, és a miniszterelnök most újra hosszú távú adócsökkentésről beszél. A szakértők most is azt mondják: ami tegnap még merésznek tűnt, az ma már édeskevés.

Kifelé a tespedésből

Mostanában a pesszimisták gyakran emlegetik, hogy a reform olyan, mint a forradalom: felfalja gyermekeit. Lehet, hogy igazuk van, de a reformok elmaradása bizonyosan elemészti gyermekeink jövőjét. Márpedig az utóbbi évtizedekben saját kárunkon tapasztalhattuk, hogy a politika csak akkor lép, ha a körülmények kikényszerítik a tespedésből. Ezért a válság egyben esély is.

Utoljára a nyolcvanas évek végén éreztük azt a hangulatot, amit ma. Hogy valaminek történnie kell, mert ez így nem mehet tovább, az eddigi gyakorlattal nem megyünk semmire. Akkor, húsz évvel ezelőtt, a többség még azt gondolta, hogy a szocializmus sokáig agonizál. Kevesen hittek abban, hogy a berlini fal gyorsan leomlik, és Szovjetuniónak hamarosan vége. De volt az országban egy kisebbség, amely képes volt megmozdítani a többséget. Néhány hónap alatt százezrek hitték el, hogy lehet és kell is változtatni. Ez volt a rendszerváltás, amikor iszonyú gyorsasággal jött létre egy új politikai és gazdasági rendszer. Azt hiszem, azt érzem, hogy ez a kisebbség most újra megvan. Ott vannak a közgazdász szakértők között, ott vannak az értelmiség soraiban, ott vannak a politikán kívül, de néhány tagja ott ül a parlamentben is. Lehet, hogy még nem érték el a kritikus tömeget, de számuk napról napra nő.

Ez a kisebbség ugyanazt érzi, mint húsz évvel ezelőtt: a speciális magyar modell kitalálása helyett tanulnunk kell Európától. Húsz éve, a szocializmus bukásakor nem kezdtünk magyar modellel kísérletezni. Akkor bölcsen átvettünk egy máshol bevált, jól működő rendszert: a demokráciát. Ugyanígy voltunk a szocialista tervgazdasággal is, amit szerencsére piacgazdaságra cseréltünk. Most megint hasonló a helyzet: a kormánynak nem kéne egy sajátosan magyar megoldás gordiuszi csomójával bíbelődnie, hanem megint körül kellene néznie a térségben. Vegyünk végre egy nagy levegőt, vezessük be az egykulcsos adót, dobjuk ki a bürokrácia felét. Tervezzük újra nulláról a költségvetést úgy, hogy az állam csak a jövedelem 40 százalékát vonja el a jelenlegi 50 helyett. Induljon el a reformok kritikus tömege, adjuk hozzáértő tulajdonosok kezébe állami vállalatainkat, tagadjuk meg a protekcionizmus minden formáját, indítsuk be a versenyt az összes lehetséges területen.

Egy 1964-es amerikai republikánus gyűlésen hasonlóan fogalmazott az egyik szónok. Egy bizonyos Ronald Reagan. Az elemzők szerint politikai karrierje ezzel a beszéddel kezdődött. Elmondta, hogy sokak szerint a világ már túl bonyolult ahhoz, hogy a problémákra egyszerű válaszokat adjunk. Szerintem - mondta a későbbi elnök - tévednek. Könnyű válaszok valóban nem léteznek, de egyszerűek igen, nekünk pedig rendelkeznünk kell azzal a bátorsággal, hogy ne féljünk az egyszerűségtől.

Azt hiszem, igaza volt. Nincs új a nap alatt: Magyarország gondjai nem specifikusan magyar problémák. Más országokban is ismerik őket, és van rájuk megoldás. Például egy ekkora országnak nem kell 160 kórház, és bizony 25 egyetem is bőven elég a több mint 70 helyett. Nem kell 150-200 ezerrel több állami alkalmazott, mint a szintén 10 milliós Csehországban. És az sem kell, hogy a miniszterelnök mondja meg, milyen ágazatok fejlődjenek, és milyen eredetű árut vásároljunk. Ha már az EU tagjai vagyunk, viselkedjünk is liberális európai demokráciaként. Ugye abszurdnak tűnne, ha újra akarnánk tervezni az Audi és a Suzuki gépkocsikat a magyar gyárakban? Miért gondoljuk akkor, hogy a régiónkban sikeres adóreformok helyett nekünk más kell? Magyarországnak nem speciálisan magyar, hanem jó megoldás kell! Úgy hiszem, a parlamentben megvan az a kisebbség, amely látja gondjainkat, és ismeri az európai gyógymódot. A kérdés csak az, hogy meg van-e a bátorsága ahhoz, hogy végre megmozdítsa a többséget.

Top cikkek
Érdemes elolvasni
1
Vélemény
NOL Piactér

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.