„Kellemes társasági ember. Tudja: kitől, mikor kell megkérdezni: hogy van az unka, a barát, vagy a barátnő” – mindössze ennyi, amit Sélleiné Márki Máriáról a nyilvánosság számára, föl tudtak idézni a terület prominensei, noha ő az elmúlt húsz év alatt több kórház gazdasági vezetőjeként, illetve főigazgatójaként is dolgozott az ország több intézményében. A kórházi menedzserek „nagy moguljai” sem képesek több részletet felidézni az asszonyról, akit hosszas keresgélés után szeptemberben nevezett ki a miniszterelnök az Országos Egészségbiztosítási Pénztár élére.

Kinevezése előtt néhány nappal a HVG megszellőztette érintettségét a hazai szívkatéteres-botrányban. A szolnoki kórház főigazgatójaként, Sélleiné Márki Mária nagyvonalúan 15 évre kötött szerződést az intézményében már meglévő katéterlabor működtetésére a Balatonfüredi Állami Szívszanatórium kardiológusával, Apró Dezsővel. Az ügylet miatt a szolnoki kórházat néhány héttel ezelőtt sújtotta 900 ezer forintos bírsággal a Közbeszerzési Döntőbizottság, mert több ponton is jogsértőnek, a versenyt korlátozónak ítélték meg utólag az egyszer használatos szívkatéteres eszközök beszerzését.
Sellenié ezt úgy kommentálja, hogy a HVG cikke nem teljes körűen tényszerű, ugyanakkor szubjektív megítélésű.
A nem túl barátságos sajtóbeli fogadtatás nem szegte sem kedvét, sem lendületét. Alig lépte át a küszöböt, azonnal meneszti a hivatal addigi főigazgató-helyetteseit. Személyes adja át a felmondó levelet a két, még hivatalban lévő főigazgató-helyettesének, Pálfalvy András közgazdasági és Mezősy József informatikai vezetőnek. A harmadik főigazgató-helyettesnek, Rapi Katalinnak csak azért nem, mert őt már néhány héttel korábban felmentette az egészségügyért felelős államtitkár, hasonlóképp, mint főigazgató elődjét, Rendek Vilmát.
A közgazdász és egészségügyi szakmenedzser végzettségű Sélleiné Márki Mária, ennek ellenére azt mondja: vezetőként az a legkínosabb számára, ha elbocsátásokról kell döntenie. Ám, nőként hiába hajlamos rá – szerinte – ezekben a helyzetekben nincs helye érzelgősségnek, kizárólag racionális szempontok szerint, a szervezet érdeke alapján kell kimondani azt, ha valakinek mennie kell. Ha pedig ez megtörtént, nincs helye további időhúzásnak, kertelésnek, az efféle hírek közlését nem is bízza másra, mindig személyesen közli munkatársával.
Ismerősei szerint viszont konfliktuskerülő. Ő, maga ugyanakkor inkább konfliktuskezelőnek vallja magát. „Nem keresem, és nem segítem elő a konfliktusok kialakulását, de ha már ott van, akkor fölvállalom, és próbálom a helyzetet egy nyugvó pontig eljuttatni. Ahhoz, hogy egy vezető el tudja végezni a feladatát, a konfliktusokat föl kell vállalnia.”
Cáfolja a szakmai berkek zuhanyhíradójának címlapos történetét, miszerint a miniszterelnök személyes ismeretségi köréhez tartozna.
Minden szavára vigyáz, interjú közben pedig kifejezetten kerül mindent, amiből csak kiderülhetne: az Országos Egészségbiztosítási Pénztár főigazgatójaként mire is szerződött. Nem tudja hogyan zajlott a jelölése, mint ahogyan azt sem, hogy miért pont ő a kiválasztott. Bejárta a szakmai utat: volt gazdasági-, és kórházi igazgató, szerinte az új állomás éppen beleillik életútjába. „Mindig minden embernek megvan az élettörténete, amit megélt, az enyém ez – mondja. Arra a kérdésre is, hogy a budapesti ORFI gazdasági igazgatói székénél mitől vált egyszerre kívánatosabbá számára 2007-ben a szolnoki kórház főigazgatói posztja, csak az a válasza: „úgy gondoltam, van annyi szakmai tudásom, elszántságom, hogy meg tudom csinálni. Most, amikor lehetőségként szóba került az OEP főigazgatói posztja, ugyanezt gondoltam.” Szerinte a kiválasztás apró részleteinek nincs is jelentősége, hiszen ha a miniszterelnök megbízik benne, nem fontos, hogyan jutott el a döntésig. Csak annak van, hogy innen, hogyan tovább… Ennek ellenére a leglényegesebb kérdésekről - mi lesz az egészségügy finanszírozásának stratégiája, pontosan, hogyan igazítják hozzá az új közigazgatási kormányhivatalok működéséhez az egészségbiztosító feladatait - hivatalba lépése óta egyetlen szót sem ejtett. Most sem teszi.
Csak annyit mond: ismeri az egészségügyet, közgazdasági tapasztalata segítheti új munkakörében.  Naponta 10-12 órát tölt a hivatalban, ahogyan mondta: ismerkedik, mindent látnia kell ahhoz, hogy tudjon javaslatot tenni a szükséges változtatásokra. AZ OEP működésével kapcsolatban leginkább az ügyintézési idő zavarja. Túl lassan, két-három hónap alatt születnek meg például egy súlyos beteg esetében a méltányosságból adható támogatásokról szóló döntések.  Pedig lehet, hogy a betegnek nincs is ennyi ideje. Ezért határozott célja ez idő rövidítése. 
Már a választások előtt tagja Szócska Miklós programkészítő csapatának. A kórházi szerkezetátalakításokkal foglalkozó munkacsoportban próbálja tapasztalatait rendszerbe szedni. A közös munka az államtitkárral olyannyira eredményes, hogy úgy tudni, maga Szócska javasolja a kormányfőnek az OEP főigazgatói posztjára. Az új struktúra tervezésén vele együtt szorgoskodók szerint: látszólag szőke naiva, ám ha komolyra fordul, mindjárt kiderül: képben van, nagyon is tudja, miről beszél. Ambiciózus, sőt, nő létére, rendszerben gondolkodik. Kiváló kommunikációs képességei szinte soha nem hagyják cserben.
Noha maga nem orvos, előző munkahelyén, a szolnoki kórházban mégis képes volt fél év alatt maga mellé állítani azt a főorvosi kart, amely elődjét látványosan belebuktatta a munkaidő műszakosításába. Büszke rá, hogy az egykor kissé szervezetlen intézményből kezei alatt jól működő kórház lett. Pedig amint elnyerte a posztot, azonnal megszorításokra kényszerült. „Elfogadták tőlem, hogy csak így tudjuk életben tartani a kórházat, és továbblépni. Nem bántottak” – idézi fel. Szerinte akkori sikere titka: következetessége, és a kommunikáció. „Mindig és lehetőleg minél szélesebb körben elmondtam: mit, miért kell megtennünk.  A véleményvezéreket pedig bevontam a probléma megoldásának előkészítésébe, menedzselésébe. Persze voltak kudarcok, amikor a tervek ellenére is túllépte valaki a gyógyszer vagy egyéb keretét, az ilyen helyzeteket is közösen megvizsgáltunk, keresve a ’hiba’ okát, az elkerülés módját. Szerinte nem az a lényeg, hogy a hiba bekövetkezett, hanem, hogy miért történhetett meg. Ha ezt munkatársak megértik, akkor máris közelebb kerültek ahhoz, hogy a nem kívánt esemény, többé nem ismétlődjék meg.”
Vezetői döntéseit alaposan előkészíti, probléma-térképet készít, adatokat gyűjt, vizsgálja a szóbajöhető megoldásokat. Meghallgatja munkatársait, de hogy mi lehet a megoldás, azt saját probléma szintézise alapján dönti el. Szerinte a végső szó, csakis a lehető legtöbb információ birtokában születhet meg. Ezt viszont ismét vezető társai elé viszi. Így lesz a folyamat végén a vezetői felelőssége teljes súlya mellett a döntés közös élmény. Tisztában van azzal is, hogy nem lehet mindig a teljes utat bejárni. Állítja: tud visszalépni, elfogadni, ha másnak van igaza. „Sok mindent tudok, de nem vagyok tévedhetetlen. Aki ezt tudja élete végéig tanul, változik, fejlődik.”
Állítja: soha nem kényszerült magában arra, hogy a nő vagy a tudatos karriert építő léte között válasszon. A két szerep, mint mondja: benne egyensúlyban van. „ Életem nagy csodája a lányom, aki most 28 éves. Törekedtem arra, hogy fontos pillanatainak mindig a részese legyek, akkor is, ha ezért picit túl kell feszítenem magam a munkában.”
Az egészségbiztosító élén eddig csak a feladatok, folyamatok technikai átvételével foglalkozott: megkezdődött – mondja – elkezdtem dolgozni, aláírni, előterjesztéseket előkészíteni. Következetesen elutasít, illetve kitér minden olyan kérdés elől, amely a konkrét feladatokat firtatja. Nincs publikus véleménye arról sem, hogy mint volt kórházi főigazgató, mely forrás elosztási rendszert preferálja. Vagy, ha megvalósul az egészségügy államosítása, milyen feladat marad hivatalának.  Csak annyit mond: ami most van, annak biztosan változnia kell, de minderről nem az OEP-nek kell döntenie, beszélnie.  Megjegyzi: abban egészen biztos, hogy a finanszírozás- és a szerkezet-átalakítás valószínűleg egyidejűleg történik. Diplomatikusan közli: egyelőre belülről ismerkedik a hivatallal, szeretné megismerni a folyamatokat.

A cikk a Medical Tribune legfrisebb számában jelent meg