Szócska Miklóst, az egészségügyért felelős államtitkárt megüti a guta. Erről pedig ő maga vall a Medicalonline-nak adott interjújában. A gutaütés oka mondhatni banális, a kórházi vezetők ahelyett, hogy szemtől szembe az államtitkár elé állva, megmondanák, mi a bajuk, a politikusnak ezt a Parlamentben a körzet országgyűlési képviselőjétől kell meghallgatnia.

Holott – állítja Szócska - a parlamenti panaszt megelőző héten is találkozott a térség egészségügyi intézményeinek vezetőivel, akik közül egy szóval sem említette senki, hogy probléma van. Az államtitkár az interjúban arra is kitér, miben látja az őszintétlenség okát. „Amikor a kórházigazgatókat megkérdeztem, miért nem szóltak, nem nagyon tudnak felelni. Ellentmondásos érzéseim vannak ezzel kapcsolatban. A folyamatos egyeztetés, a nyílt problémafeltárás még nem vált az egészségügyi szervezeti kultúra magától értetődő részévé...” - mondja.

Csakhogy Szócska Miklós ebben téved. Nem történik más, mint a Kádár-rendszerben, amikor nem volt gazdálkodási szabadság, se minőségmérés illetve semmi, amiből kiderülhetett volna ki a jó és ki a rossz vállalatvezető. Produkció alapján nem is lehetett mérni a vezetők teljesítményét. A Kádár-rendszer vezető káderei, ha sokáig a posztjukon akartak maradni, nem is nagyon tehettek mást, mint hozni az átlagot. Nem kitűnni, nem kockáztatni. Az átlagosból ugyanis nem lehet balhé.

Hogy akkor ki volt a jó vezető, sokadlagos szempontok alapján ítélték meg: például kellően konform-e az illető viselkedése fölfelé? Mennyire szép ünnepséget tud rendezni november hetedikén, vagy elég gyakran vitt-e pálinkát az állam(párt)titkárnak? Mennyire csevegett jól társasági összejöveteleken?

A nagy államosítás után, a központi vezérlés alá vont egészségügybe benyomultak ezek, az állampárti rendszerből jól ismert jelenségek. Mára meg van az a rendszer, amelyben már nem a mérhető nyilvános teljesítmény számít, csak a főnök megítélése a döntő. Ha meg ez megtörténhetett, törvényszerűen előjönnek a régi beidegződések is. Nincs is más lehetőség. A Kádár-rendszer kritikusai már a hetvenes-nyolcvanas években fölismerték, jelezték, hogy ez az az út, ami nem vezet sehova.

Mint ahogyan az is világos, hogy a jelenség nem azért volt jellemző Magyarországra, mert az MSZMP irányította az országot, hanem mert az ilyen típusú rendszereknek ez a sajátja. És ha ezt a módszer a kereszténydemokraták használják, mint hatalomtechnikai eszközt, akkor a helyzet éppolyan szar lesz, mint a Kádár-rendszerben volt.