Ki tudja, milyen kamarára van szükség?
Bár az orvosok visszakapták a köztestületük által kért kötelező kamarai tagságot, ez a fejlemény nem nyugtatja meg a szakmát, inkább csak kiélezi az egyes szakmai csoportok közötti érdekellentéteteket. Az érintettek maguk sem egységesek: vajon időszerű-e most megint egyetlen szervezetbe léptetni az orvosokat, azelőtt, hogy a belső feszültségeket feloldanák. Képes-e egyetlen átpolitizált, jogosítványok nélküli szervezet a szakmai érdekvédelemre? Az pedig kifejezetten dühíti a kamarát ellenző csoportokat, hogy a testület a végrehajtókkal szedeti be az elmaradt tagdíjakat.
Az új kamarai törvény nem egyéb, mint olyan mézesmadzag, amiről a kormány előzőleg már lenyalta a mézet – fogalmaz sarkosan Borsi Éva, a Kasszaorvosi Szervezet elnöke, aki maga is háziorvos. A kötelező tagság pedig újabb sarc, amiért az orvosok nem kapnak semmit. A törvényből a politikai alku során kivesztek a jogosítványok. Az elnök keserűsége azokból a levelekből is táplálkozik, amelyeket tucatszámra kap orvostársaitól. A klaviatúrát ragadók főként a fizetségre, az érdekvédelem hiányára, a havi 200 órás túlmunkára panaszkodnak. Közülük többen az orvosi ügyeletet olyan munkaszolgálatként élik meg, amit embertelen körülmények között, büntetőjogi fenyegetettség alatt kénytelenek végigcsinálni, az érte járó munkabérből pedig egyenesen az következik, hogy a munkájuk értéktelen. Eközben az orvos meggyőződése, hogy a társadalom csak tőlük várja el az ingyen munkát.
Látnak és hallanak is, de nem beszélnek!
A mintegy negyvenezer magyar orvos fele vállalkozóként végez közfeladatot vagy visz magánorvosi praxist, a másik felük alkalmazott vagy közalkalmazott, de közülük is, aki csak teheti, munkaidő után bt-ben, kft-ben ügyel vagy más plusz munkát vállal. A legtöbben naponta több mint tíz órát dolgoznak. Az átlagos magyar orvos középkorú, családos, de közülük házasságban már jóval kevesebben élnek, és gyakrabban is válnak, mint az egyéb foglalkozást űzők. A tipikus magyar orvosnak elege van a reformokból, politikai gesztusok helyett normális munkát, a szakmája felelősségével arányos bért, jó életszínvonalat szeretne.
De a kötelező tagságot elrendelő törvény ezek egyikét sem hozza elérhető távolságra.
Közel hetven éve küszködik ez a szakma, és egy tapodtat sem jutott előbbre: aki orvos, annak napi megélhetési gondjai vannak, jelentős az állásvesztők tábora, az értelmiségi létre esélye sincs, megszólalni nem mer, mert abban a pillanatban ki is tették az állásából – állítja Borsi Éva keserűen. A kamara pedig mára egy átpolitizálódott, tagjaival kommunikálni képtelen szervezetté vált.
Valóban tudjuk, hogy mit akarunk?
Mára az orvosok szakmai önképe is erősen elmosódott. Bár a gyógyítókat mindig is körüllengte valamiféle misztikus tisztelet, mostanra ez jobbára szertefoszlott. Csak a kétség maradt: mi az orvos? Valóban „sajátos embertípushoz” tartozik? És ha igen, elég-e ehhez az alkalmas személyiség vagy kemény szocializációra is szükség van? Ezekre, akárcsak a szakma altruizmus problémájára nincs kibeszélt válasz.
Fontosnak tartom a szakértelmiségi kamara létrejöttét, de rosszul élem meg ezt a mostani kényszert, a tagság kötelezővé tételét – állítja Matkó Ida, ismert betegjogvédő, aneszteziológus orvos. Előbb válaszokat kellene találni, beszélni egymás közt, alaposan megvizsgálni, mitől is következett be az orvosok presztízsvesztése? Továbbá mi értelme van annak, hogy egyre szigorúbb etikai kódexeket írunk, miközben meg a rendszer homlokegyenest másként működik. Az egészségügy piaccá vált, ahol az orvos már nem a beteg, hanem a saját érdekét kezdte el képviselni, és teljesen összezavarodik, amikor a beteg kívánságaival szembesül. Kifelé ugyanis szívesen megtartaná a „beteg üdvére” cselekvő orvos ideáját, viszont nehezen viseli, amikor a beteg nyíltan megfogalmazza az elvárásait. Ideje lenne a betegekkel világos szerződést kötni, amelyben az emberek kinyilváníthatnák, mit várnak az orvostól, az meg feketén-fehéren megmondaná, mit tud nyújtani.
