Cipőm alatt tocsog a sár, a lejtőkön beleerősítek, a meredekebb részeken megnyújtom a lépéstávolságot. Figyelek a légzésre, tapasztalatból tudom, ha elvétem az izmok és a légzés ritmusát, akkor jön a zihálás, kifulladok, meg kell állnom, de ezt nem szeretném. Muszáj fölérnem pihenő nélkül a csúcsra. Csak három kilométer, amit hegynek fölfelé kell megtennem. A lejtőt húsz, harminc fokra saccolom. Az egyharmadánál járok, tehát nem adhatom fel, pedig már mintha ritkulna a tüdőmben az oxigén, de az lehet, hogy felszínesen lélegzem.

Futok. Az erdő megunhatatlan, előbb a cserjés, szederindák, a tölgyek, aztán jönnek a fenyők, a hegy közepétől hallani a szélerejétől jajongó vékonytörzsű fákat. Olyan hirtelen nyúltak az ég felé, hogy törzsük nem elég vastag stabil tartásukhoz, így ha erősebben mozdul a levegő, búgóhangokkal telik meg az erdő. S ha olykor harkály is kerül a közelbe különös dzsessz szórakoztat. Hihetetlenül szabad vagyok – hinném, de nem rabságban tart a testem. Már egyre lassabban mozgok. Mintha ólomsúly húzná vissza a lendületet az izmokból. A közepén lehetek, még három kanyar és megláthatom az erdőt föntről is, ránézhetek a fák csúcsára, megint kiderülhet, mint tegnap és azelőtt, hogy ágak mégsem érintik a kék égboltot. Tudom azt is, hogy addig még sok száz lépés van hátra. Megint arra gondolok, hogy nem adhatom fel, muszáj futni.

Futok. Nemcsak az erdőben hajnalonként, hanem aztán is, előbb zuhanyozni, aztán néhány telefon, gyors levélváltás az elektronikus postával. Találkozók, dugók, idegeskedések, apró, de annál zavaróbb késések. Félrecsúszott, rosszul fogalmazott mondatok. A már „megintafejemreomlika világ” érzés. És persze hiába ismételgetem magamnak naponta többször is: holnaptól másként lesz, majd próbálom beosztani azt, ami rendelkezésemre áll.

Kudarc.

Aztán újabb fogadkozás, engedmény, (magammal szemben csak lehetek megbocsátó, elég, ha másokkal vagyok könyörtelen) aztán a legvégső érv: januártól biztosan más lesz, végül is az elszántságot erősítheti az idő, tehát van remény, hogy szilveszter éjfél után már biztosan minden másként, sokkal-sokkal jobb lesz.

Június van.

De változni, nem változott semmi. Érzem meg kéne állni, csakúgy élvezni a felhők mögül erőlködő, kora reggeli napfényt. Figyelni a hangokat, csakúgy átölelni társunkat, élvezni a mozdulatot, engedni, hogy érintése űzze, oldja testünkben a stresszt. Csakúgy nézni az arcát.  Nem szólni, csak lélegezni. Mélyet. De nem engedhetek. Éppen most nem lehet. Megint egy határidő, a gyengeség látszatát kerülni kell. Muszáj megtudnom, mire vagyok képes. 

Futok. Egyre jobban zihál a tüdőm, a melegítőm átnedvesedett. Még nem tudom biztosan sikerül-e kitartani a hegycsúcsáig. Már elvesztette értelmét minden, amit annak idején, a futásról megtanultam. Már nem is mozgás, amit művelek, hanem egy különös, létezési forma. Küzdök a test, a tér, az idő ellenállásával, a fájdalommal a lábikrában. Szúr az oldalam. Zihálás, már csak egy kaptató, lehet, hogy mégis meg kell állnom. Az irtáson átfúj az északi szél, kicsit lehűti az egyre növekvő gyávaságot. Már látom a fenyőt, ami a csúcs szélét jelzi. Belehúzok. Torkom kiszáradt, trikóm mázsányi súllyal húzza a vissza a testem, a lábaim alig engedelmeskednek. A térdem rogyadozik, a tüdőm, mint egy lyukas fújtató. Összhang, ritmus már rég nincs az izmok és a légzés között. Látom a földre hullott gallyakat, mégis megbotlom. A legtöbben ilyenkor állnak le, de én fölértem, ha kínlódva is. Megint. Ma is, és azt is tudom holnap se lesz másként..., most már aztán végképp nincs miért. Majd pont a lejtő előtt fogok leállni….